Tegnap a budaörsi PostArt-on Hegedüs Bori és Templfi Erik léptek fel, Szabó Tamás kísérte őket szájharmonikán. Jó koncert volt, meghallgattam a barátnőmmel és barátokkal, közel van hozzám a PostArt. Előttem ült egy apa kb.6 éves lányával, és elgondolkodtam, hogy az én gyerekeim is járhattak volna velem ilyen rendezvényekre, ha nem az anyjuk neveli fel őket. Ráadásul a lányom is Hegedüs, és egyidős Hegedüs Bori énekesnővel. Szóval lehetett volna akár ő is a színpadon. Ha nem nőtt volna fel apa nélkül. Ha nem sajátította volna ki az anyja a nevelését, az életét. Ha nem fosztotta volna meg őt az anyja attól a sok élménytől és lehetőségtől, amit egy apa tudott volna adni neki. Ha…  

Hegedüs Bori nagyon lelkes volt, szenvedélyesen énekelt. Még érnie kell énekesnőként, de az alapok megvannak. Énekelt jazzes Chaka Khánt, Balázs Fecótol a „Maradj velem”-et, és voltak Presszer Gábor illetve magyar népdalos feldolgozásai is. Szabó Tamás legendás szájharmonikás, nagyon jó összhangban voltak.

És min múlik egy ember élete? Hogy ki és mi lesz belőle? Apróságokon. Egy exfeleség banális, infantilis butaságain. No meg a társadalmi trendeken, melyek Soros-pénzeken át jól megtámogatva, elhitették velünk az utóbbi évtizedekben, hogy nem kell család. Nem kell apa. Női önállóság és önmegvalósítás kell. Szétvertek mindent, ami a gyerekeknek fontos lett volna. Az anyaszerep istenítésével. A hősanyák támogatásával. A sok baromsággal, amit női magazinok és facebook csoportok, megmondóemberek öntöttek ránk.

Az exfeleség gyerekes butasága, ami miatt nem tudja felfogni, mi fontos az életben. Felnagyít lényegtelen, hétköznapi felesleges vitákat… azt hiszi, hogy ő egy áldozat, amiért néhány dologban alkalmazkodnia kell a férjéhez. Anyós ugye megmondta, hogy mit-hogyan kell csinálni, attól nem lehet eltérni. Már csak azért sem, mert anyós a 40 éves „pici lányát” még mindig táv-vezérléssel irányítja. Nem lehet lerázni, ő a tótumfaktum. Vajon még 50 évesen is anyuka diktál az exemnek? Mindhalálig? Halálomig-halálodig, jóban-rosszban? Miért megy férjhez egy ilyen nő, ha az anyjától nem tud elszakadni? Vele éli meg a hitvesi esküt, ez mennyire borzalmas, abnormális viselkedés…

Vannak nők, akik alkalmatlanok az együttélésre. Akik minden hétköznapi apróságot egyedül kell eldöntsenek. Ha bármit meg kellene beszélni egy férjjel, az már kellemetlen lenne. Ezek régebben apácaként éltek kolostorban. Vagy egy papucsférj mellett. Vagy vénkisasszonyként végezték. Ma már ők a hősanyák. Az egyszülős „családok”. A gyerekek életének megnyomorítói. Fel sem fogják, hogy mit tettek, milyen tragédia egy család felszámolása, mert a Soros-világban ez lett a norma. Ha kétharmad válik, és a gyerekeket automatikusan az anyáknak ítélik, akkor ez lesz az eredménye. Valahol mélyen, titokban elrejtve tudja a hősanya, hogy mit tett, hogy milyen fölösleges és káros volt a döntése, tudja, hogy tönkretette a saját és gyerekei életét, de ez csak egy jól leplezett igazság, ami néha, kellemetlen pillanatokban felötlik benne. Elhessegteti, elnyomja. Az élet megy tovább.

Milyen sok nagyszerű színész, tudós, művész meséli, hogy az életében mennyire fontosak voltak a gyerekkori élmények. Gyerekek, akik a színházban nőttek fel. Vagy táncházban. Követték és túlszárnyalták szüleiket. Minden tehetséges embernek a család adja a gyökereket, a biztonságot, az indulótőkét, a kibontakozási lehetőséget. Az anya adja az otthon melegét. Az apa adja a külső élményeket, a kalandokat, a bátorságot, a kapcsolódást a külvilággal. Vajon fölösleges ezt magyarázni annak a sok millió hősanyának, akik sorban állnak a bíróságokon, hogy beadják a válópereket? Nem értik meg úgysem? Talán öregkorukra megértik. 80 évesen majd talán.

Én élem életemet. Rengeteg élményben van részem, amit szívesen megosztottam volna gyerekeimmel. Nem lehetett. Ezek tönkretett generációk, férfiként tehetetlenül nézzük a rombolást. Néha látszik kis remény, hogy visszalendül az inga, és erejüket vesztik az őrült társadalomrombolók. A sok apátlanított gyerek rájön, hogy mit veszített, mit vettek el tőle, és ő majd jobban csinálja. Kíváncsi lennék majd azokra a generációkra. Az unokáimra. Vajon meg fogom még élni?