Az anyai ösztön túlpörgéséről írtam a „Hősanyák” című bejegyzésemben, ami legolvasottabb írásom lett (az Index.hu-ra is kikerült, és 7250-en olvastak el eddig). Sajnos néhányan nem értették meg, nem tudják értelmezni magukra nézve. Szeretném itt most még néhány gondolattal kiegészíteni ezt a témát, hátha lesz valaki, aki magára ismer, és elkezdi jobban csinálni.

Először is szeretném leszögezni: minden tisztelet az anyáknak! Nehéz, fárasztó, de sok örömteli pillanatot is élnek át gyerekeik felnevelése során. Sok olyan helyzet van, amikor szülőként nem tudjuk a jó megoldást, és keresgélünk, próbálkozunk. Próbáljuk megtalálni a középutakat, a kompromisszumokat a különböző nevelési stílusok között. Nem akarjuk elkényeztetni a gyerekeket, de nem akarjuk azt sem, hogy túlságosan lekorlátozzuk őket. Talán ez az egyik legnehezebb kérdés a nevelésben: ebben megtalálni a középutat. Mindenki tudja, hogy egyik szélsőség sem jó: ha teljesen szabadon engedünk mindent a gyereknek, korlátok és határok nélkül, akkor a gyerekből egy hisztis zsarnok lesz, aki csicskájának tekinti a szüleit (és mindenki mást is). Gyakran látni ilyen gyereket és szülőt, akik kínlódnak egymással és egész életükkel. Például a bevásárlóközpontban a gyerek mindent leszed a polcról és üvöltve földhöz veri magát, ha ebben bárki megakadályozza. Ezek a liberális szellemben nevelt gyerekek. Nem tanulnak meg senki iránti tiszteletet, semmilyen rendet, semmilyen szabályt. Óriásit koppannak, mikor elkezdenek óvodába járni, és kiderül számukra, hogy bizony vannak együttélési szabályok, és nem mindenki az ő csicskájuk.  Nem tudnak semmilyen közösségbe beilleszkedni, és aszociális módon viselkednek mindennapi helyzetekben. Jó esetben az óvodában/iskolában helyrehozzák a szülők által rosszul értelmezett „szabados” nevelést, viszont rossz esetben felnőtt korban is kínlódik az ilyen ember a társadalmi beilleszkedéssel. Hiszen a személyiségfejlődés legfontosabb szakasza az első 3 év, tehát még az óvoda előtt el lehet rontani a gyerek nevelését.

A másik szélsőség sem jobb: ha folyamatosan korlátozzuk, rendre utasítjuk, fegyelmezzük, netán büntetjük a gyerekünket, akkor valószínűleg önbizalomhiányos, félénk, visszahúzódó, frusztrált emberré válik. Az ilyen gyerekek naponta többször azt hallják, hogy „nem jól csináltad”, „nem így kellett volna”, „ülj nyugton”, „nem szabad”, stb. Dicséretet és biztatást ritkán kapnak, és a családban uralkodó hangulat általában rideg: katonás fegyelem, rend és szabályok betartása a jellemző. Azt hiszem, nem kell magyarázni, hogy miért nem jó ez a véglet sem.

Nem csak ez a két véglet van, rengeteg szakirodalom született már nevelési hibákról: például  L. Stipkovits Erika, Szeretettel sebezve című könyve, amelyben a szerző részletesen ismerteti azt a kilenc szülőtípust, amelyeket több évtizedes praxisa során szerzett tapasztalatai alapján különített el. A könyv fejezetről fejezetre mutatja be a Borostyán, a Szülősítő, az Idomár, a Jó fej, a Szuperszülő, a Mártír, az Üveghegy, az Agresszor, vagy a Bátorító  szülőtípust. Úgy gondolom, hogy minden szülő „csak a legjobbat” akarja a gyerekének, és meg van róla győződve, hogy azzal nem árthat. Pedig nagyon nehéz a nevelésben megtalálni a jó megoldásokat, és elkerülni az egyoldalú, szélsőséges nevelési elveket. Nehéz észrevenni magunkon, hogy valamelyik irányba túlzásba estünk. Nehéz megtalálni azokat a megoldásokat, amelyek a mi saját gyerekünkre nézve alkalmasak és használhatóak.

És ehhez kapcsolódik a mondandóm lényege: ha bármelyik szülő azt gondolja, hogy ő egyedül tudhatja csak, hogyan kell nevelni a gyerekét, akkor biztosan téved. Inkább anyák hajlamosak ebbe a hibába esni, mert a túlpörgött anyai ösztön ezt gondoltatja velük, és különben is ők hordták ki és szülték meg a gyereket, ezért az csakis az övéké, senki más ne szóljon bele a nevelésbe. Ezáltal kizárják az apákat, és elveszik a családjuktól azt az esélyt, hogy egy közel álló, de a nevelést más szemszögből látó személy befolyásolhassa az anya egyoldalú, esetleg szélsőséges nevelési elveit. Pedig az apák sokszor észreveszik ezeket, és megpróbálják ellensúlyozni. Ha hagynák őket. De az ilyen anyák mindig mindent jobban tudnak, és nem engedik őket beleszólni a gyereknevelésbe. Sokan megtapasztaltuk már, hogy bizonyos dolgokban nem látjuk tisztán a saját viselkedésünk hibáit, de egy kívülálló jó barát, társ, vagy rokon észreveszi és felhívja rá a figyelmünket. Ilyenkor hálásak kellene legyünk, mert segítséget kaptunk az életünk javulásához. Ezt kellene érezzék a hősanyák is, akik férje segítő szándékkal esetleg megpróbál beleszólni a gyerekek nevelésébe, és ellensúlyozni a túlságosan szabados vagy túlságosan szigorú nevelést. Sajnos az a tapasztalatom, hogy ez a segítő szándék a férjek részéről nem talál nyitott fülekre a hősanyáknál, hanem leggyakrabban egy ellenreakciót vált ki: a hősanyák úgy érzik, hogy ez kritizálás, kötekedés, nem segítség. Ne szóljon bele senki abba, hogy ők hogyan nevelik a gyerekeiket, hiszen az övéké. Ők csak tudják, hogy mit csinálnak, a férjek nem értenek ehhez. Pedig a segítő szándék a férjek részéről onnan is ered, hogy meg akarják védeni a szeretett társukat a gyerek zsarnokoskodásától. A szabadosan nevelt gyerekek hajlamosak egyre többet követelni anyjuktól, egyre durvább és brutálisabb hisztivel, erőszakkal, zsarolással. Sok anya még csak észre sem veszi, hogy a gyereke csicskájává vált, és teljesen kimerül testileg/lelkileg ebben a mindennapos harcban. Az apák ezt hiába veszik észre, és próbálnak azzal segíteni, hogy szabályokat és határokat, korlátokat állítanak fel a gyerek számára. A hősanya nem engedi ezt meg, hiszen „szegény gyerek” ne legyen lekorlátozva.

Az ilyen kapcsolatok, ahol egyik fél kisajátítja a gyereknevelést, gyakran tönkre is mennek. Egyedül egy szülő sokkal nehezebben bírja a gyerekneveléssel járó mindennapi feladatokat. Viszont nem engedi a férjének, hogy beleszóljon és segítsen. Inkább tönkremegy és rámegy az egészsége, de akkor se szóljon bele az apa. Inkább elválik, és egyedül neveli a gyereket. A hősanya „megvédi” a gyereket a saját apjától. Egy kis józan megfontoltság a túlpörgött anyai ösztönök helyett csodákat tenne: legtöbb esetben megoldódna az egyoldalú nevelés miatt kialakult probléma, nem alakulna ki konfliktus a szülők között, és részben tehermentesülne az anya, ha átengedne bizonyos feladatokat a férjének. De ez általában nem történik meg, hanem végsőkig harcolnak a hősanyák a saját férjük ellen, a saját gyerekeik apja ellen.

Milyen következményei vannak ennek a hősanyai magatartásnak? A 67%-os válási aránynak jó része ennek a számlájára írható. A hősanyák inkább megszabadulnak a férjüktől, mintsem hagyják, hogy beleszóljon a nevelésbe. Utána persze minden csak még nehezebb lesz: a gyerekek a válások miatt lelki problémákkal küzdenek. Anyagilag is nehezebb lesz az anyák helyzete, és gyakorlatilag egy szabad percük nem lesz a válás után, hiszen egy kisgyerek napi 24 órás gondoskodást igényel. Ráadásul a gyereket sem „védték meg” az apától, mert előbb-utóbb újra férjhez mennek, és a gyerek kap egy mostoha-apát. A mostoha-apák meg sokkal gyakrabban konfliktusba kerülnek a gyerekkel, esetleg bántalmazzák őket. Rengeteg statisztika és tanulmány készült arról, hogy a csonka családban vagy mozaik családban nevelkedő gyerekek milyen lelki problémákkal küzdenek. Ennek gyakori eredménye a drogozás, bűnözés, alkoholizmus, tanulási nehézségek, stb. Ezt kellene a hősanyák végig gondolják, mikor elzárkóznak az apai beavatkozástól a nevelésben, és a válás mellett döntenek: hogy ez egy életre szóló döntés, ami a gyerek életét megpecsételi, meghatározza! Rengeteg gyerek kallódik el és elhanyagolva hányódik elvált szülők között ingázva, vagy rokonok által felnevelve. Egy közismert példa az Ausztriában egy pedofil által elrabolt, és 10 évig fogva tartott Natascha Kampusch esete, akinek a szülei elváltak, és ő egyedül csatangolt az utcán 8 évesen, mikor elrabolták. Öngyilkosság és prostitúció is sokkal gyakoribb az elvált szülők gyerekeinél. Semmivel nem lehet pótolni egy ép családot!

Az apai hatás családon belül közvetlenül is, és az anya érzelmein keresztül is érvényesül, valamint a család fenntartásáért és ellátásáért tett erőfeszítésekben. Közvetlenül a gyerekkel és anyjával való érzelmi kontaktusban és kötöttségben. Az esetleg egyoldalú anyai nevelés mellett egy egészséges mentalitású apa képes ellensúlyozni a hibás anyai bánásmódot, ha hagyják. A hősanyák mindezt sutba dobják, és vállalják a csonka család minden következményeit, csak azért, hogy elmondhassák magukról: ők csak jót akartak, ők csak meg voltak arról győződve, hogy az ő nevelésük az egyetlen elfogadható, és az apa rosszat akart a gyereknek. Pár év elteltével aztán rájönnek, hogy mekkora hibát követtek el, de akkor már túl késő.