Orsolyával kb. egy éve ismerkedtünk meg. Első találkozáskor nagyon pozitív benyomásom volt róla: egy csinos, vékony, magas negyvenes nő, akivel lehet beszélni művészetről, színházról, irodalomról, pszichológiáról is. Van ízlése, vannak gondolatai, van sok közös témánk. A Ruttkai Éva parkban beszélgettünk, fagyiztunk, és emlékszem, hogy Latinovits is szóba került, akit jól ismert. Ez nálam piros pont. Gyereke nincs, és nem is akar már, mert úgy érzi, hogy túl idős. Ezt a döntést most hozta meg, és nagyon nehezére esett, mert szeretett volna családot. Azzal búcsúztam el tőle a Szent István parkban, hogy „de kár, hogy nem pár évvel ezelőtt ismerkedünk meg…”

A második találka a Néprajzi Múzeumban volt. Örültem, hogy eljött, és azt hittem, hogy sínen vagyunk, végre találtam valakit, és ő is kedvel engem. Ezért talán túlzottan laza is voltam, megengedtem magamnak pár viccet, ami nem tetszett neki. Aztán volt egy hosszú szünet, neki sok betervezett kirándulása, utazása volt, és hiába hívtam egy további találkára. Ő is egy olyan nő, aki társat keres, de tulajdonképpen nem ér rá, annyira betáblázza a szabadidejét. Szóval nem erőltettem a dolgot, és amúgy is megismertem valaki mást, akivel gyorsan össze is jöttünk.

Szilveszterkor viszont újra találkoztunk, egy kb. 100 fős társaságban véletlenül összefutottunk, és jól elbeszélgettünk. Úgy láttam, ő is örül nekem, mert egyedül volt. Mesélt sokat magáról, hogy milyen nehéz társat találni, és mennyi mindent megpróbált már. Mondjuk akkor nem értem, hogy engem például miért „szüneteltett” fél évig, de mindegy, válogatós még az a nő is, aki azt mondja, hogy már évek óta keresgél. Valójában jól elvolt egyedül is. Egy multinál dolgozik, szokott festeni is, és szépen berendezte a lakását. Ezzel elment minden ideje, nem is kellett neki társ, gondolom.

Mindegy, végül is a szilveszteri buli után újra elkezdtünk találkozgatni, és ismerkedni. Elég lassan engedett közelebb magához, nagyon bizalmatlan volt. Sokat beszélt arról, hogy őt kihasználták, becsapták, elhagyták. Lelki traumái vannak. Neki idő kell. Kivártam, udvaroltam, összejöttünk. A hétvégeket nálam töltöttük, és hétköznap gyakran voltam nála. Szép és jó volt minden.

Idáig ez elég szokványos történet, semmi különös. Ami miatt mégis érdemes elmesélni, az utána következett.

Meghívtam egy bécsi útra, egy hétvégére. Mivel én sokáig Bécsben éltem, ezért ismerem a várost, és van ott szálláslehetőségem is, a szüleimnél. Megnéztük a szokásos látványosságokat, múzeumokat, pl. az Albertinát, mert őt érdekli a festészet. Jól telt, egy szép romantikus hétvége volt. Aztán húsvétkor még egy utazásunk volt, a Dégi Festetics kastélyt néztük meg. És aztán még egy út Zirc-re, ahol egy csapattal együtt túráztunk. Egyre több időt töltöttünk együtt, és Budapesten is heti több alkalommal mentünk színházba, koncertekre, kiállításokra, előadásokra.

Hol van akkor a gond?

Fél év ismerettség után terveztünk egy közös nyaralást is, Balaton/Szlovénia/Trieszt uticéllal. Ez már nehezebben ment. Ő hónapokkal előre le akarta foglalni a szállásokat, miközben én még azt sem tudtam, mikor leszek szabadságon. Én bármikor utazom, rövid határidővel is tudok kempinget vagy szobát találni, soha nem fogaltam le előre, mert spontánul jobb utazni. Mindegy, egy rövid vita után engedtem, és befizettem én is a részem a szállásra. Aztán küldött egy táblázatot, hogy mit-hogyan kell elszámolni. Ez sem tetszett. Már csak azért sem, mert én eleinte nagyvonalú voltam vele, meghívtam sokszor sok mindenre, de egyre inkább azt éreztem, hogy ő ezt nem értékeli, nem érzékeli, és még többet vár el. Illetve a bécsi út előtt is mondta, hogy kifizeti a benzin felét, de nem fizette. Ugyanígy a Dégi útiköltséget, és a Zircit is csak ígérte, de nem fizette. Nekem ez igy nem tetszett, és mikor megemlítettem, akkor nagyon emocionálisan reagált, gyakorlatilag hisztizett. Próbáltam neki elmondani, hogy én szívesen vagyok nagyvonalú olyan nőkkel szemben, akik rászorulnak. Ha a társamnak nincs munkája, nincs jövedelme, beteg, vagy a gyerekemet neveli, akkor természetesen támogatom anyagilag. De itt szó nincs erről. Orsi egy független, emancipált nő, akinek van jó fizetése, lakása. Semmi ok nincs, ami miatt anyagilag támogatnom kellene.

Mikor egyszer játékosan bekukkintott fél szemmel a szobaajtón, akkor azt mondtam neki, hogy „olyan voltál, mint egy kíváncsi cica”. Na erre megkaptam, hogy ő nem cicababa, hanem független emancipált nő. Pedig csak egy ártatlan, kedves vicc volt részemről.

Az a fura, hogy ez a független, emancipált nő mégis elvárta, hogy én fizessem az utazásait, belépőit, fogyasztásait. Szerinte az az udvarlás része. Igy kell neki kedveskedni, mert az jól esik neki. Nekem ez nem fér össze. A nők kiharcolták az egyenjogúságot, anyagi függetlenséget, és most mégis elvárják, hogy a férfiak eltartsák őket? Még csak fel sem tűnik ez az ellentmondás? Értem én, hogy egy huszonéves nő olyan férfit akar választani, aki nagyvonalú gavallér, mert ő fogja eltartani, ha gyereket nevel majd. Ez is egy érthető szempont a nők párválasztásánál. De a mi esetünkben miért lenne az? Ő nem akar már gyereket, és meg akarja őrizni az anyagi függetlenségét. Sokszor elmondta, hogy ő nem fog főzni senkire, nem fog senki után takarítani, nem lesz senkinek a cicababája. Akkor meg miért kellene eltartsam?

De nem is értem, hogy a pénzt miért keveri valaki a párkapcsolati témák közé. Miért ennyire emocionálisan, követelőzően? Számomra egy párkapcsolat abból áll, hogy szeretjük egymást, lelkileg támogatjuk egymást, jókat beszélgetünk, nevetünk együtt, és élvezzük az életet. Neki meg az volt a lényeg, hogy mit veszek neki, mit fizetek ki. Már a kapcsolat legelején vettem neki egy e-book olvasót, és nagyvonalúan kezeltem volna később is minden anyagi kérdést, ha nem kezdett volna el ennyire követelőzőnek lenni. Tényleg sokszor vita lett abból, hogy ő durván, sértő és lekezelő módon beszélt velem, ha nem fizettem ki valamilyét. A Balatonon például szó szerint azt mondta, hogy „a legcsóróbb expasim is meg tudott hívni egy lángosra”. Nálam ugyan ingyen szállást és ellátást kapott a balatoni nyaralónkban, de ez nem számított, csak az, hogy veszek-e neki lángost. Tényleg abszurd és nem helyénvaló volt a követelőzése.

Négy nap Balaton után akartunk tovább utazni Szlovéniába. Utolsó nap nagyon fáradtnak éreztem magam, kánikula volt, és korán lefeküdtem. Ő még járkált a házban, és kértem tőle egy pohár vizet. Erre a válasza: „fel lehet kelni, le lehet menni”. Ez lenne a segítő társam, akitől még soha semmit nem kértem, csak egy pohár vizet? Borzalmas. De lenyeltem még ezt is. Viszont fél órával később bejött a szobába, és felkapcsolta a villanyt. Elkezdett pakolgatni valamit. Átmentem szó nélkül a másik szobába, mert próbáltam elaludni. Erre átjött oda is, és felkapcsolta a villanyt. Ezt már nem bírtam szó nélkül hagyni, és mondtam, hogy ha már nem hozott nekem egy pohár vizet, akkor legalább hagyjon aludni. Erre üvöltözni kezdett. Milyen lelki világa lehet egy ilyen embernek? Nem értem. Meghívják egy balatoni nyaralóba, ahol ingyen szállást és ellátást kap, erre elkezd üvöltözni azzal, akinek köszönettel tartozna. Döbbenet. Megtette ezt amugy az első feleségem is egyszer, és őt is hazapateroltam Budapestre, félbeszakitva a balatoni nyaralást. 

Másnap hazamentünk Budapestre. Próbáltam elmondani neki, hogy az ilyen magatartást nem fogadom el. Próbáltam elmondani neki, hogy ha ő nem akar eltartott cicababa lenni (ezt sokszor elmondta, hogy nem akar), akkor miért várja el tőlem, hogy még több mindent fizessek? Ha ő független, emancipált nő, akkor fizesse a saját költségeit. Igy is nagyon sok mindenre meghívtam, de ő nem értékelte, nem köszönte meg, hanem ehelyett próbált még többet kizsarolni azzal, hogy engem megszégyenit: milyen fukar vagyok, milyen zsugori. Hát, ez nálam nem működik. Semmilyen játszma meg zsarolás nem működik nálam. Neki fogalma sincs, hogy milyen szépen lehet együtt élni, anyagi viták nélkül, ha nem követelőzik, számolgat, és elvár, hanem adni is hajlandó. Szeretetet, kedvességet, egy simogatást, egy mosolyt. Borzalmas a viszonya a pénzhez, csak ezzel tud foglalkozni, csak ez jár a fejében. Annyit mindenesetre elért, hogy én teljesen leblokkoltam, semmilyen anyagi támogatásra nem vagyok hajlandó vele szemben ezek után.

Lehet nagyvonalú lenni egy olyan nővel szemben, aki viszonozza azt. Meghivod egy kávéra, sütire, vacsorára, és ő is meghiv legközelebb. Meghivod a nyaralódba és viszonozza, ha van rá lehetősége.

Lehet nagyvonalú lenni egy olyan nővel szemben, aki szegény, és rászorul anyagi támogatásra, de cserébe egy hűséges társ, aki szeret, támogat lelkileg, hálás, és értékeli azt, amit kap tőled.

Lehet nagyvonalú lenni egy olyan nővel szemben, akivel közös családot tervezel, és el fogod tartani, mert gyereket szül neked.

Lehet nagyvonalú lenni egy olyan nővel szemben, aki nem független, emancipált nő, hanem cicababa, háziasszony, eltartott, stb. és mos, főz,takarit, vezeti a háztartást.

Orsi sajnos egyik sem ezek közül. Semmit nem értékel, amit kap, és folyamatosan azt lesi, hogy mit fizetsz, mit nem. Éjjel-nappal a dollárjelek forognak a fejében. Éjjel-nappal pénzről beszél, és hogy ki-mennyit keres, miből él meg. Tulajdonképpen sajnálom, mert lehet, hogy igy nőtt fel, ezt látta gyerekként. Vitákat a pénzről. Vannak családok, ahol ez a fő téma. Ilyen az értékrendjük. Kereskedők, kufárok, kupecek. Nálunk viszont soha nem volt téma a pénz. Erdélyben azért, mert nem volt senkinek pénze, és ha lett volna, akkor sem lehetett volna venni semmit belőle. Ausztriában meg jól éltünk, nem volt hiány semmiből. Amugy is: értelmiségi családban van más téma is, mint pénz. Tőlem mindenesetre ez a pénzközpontúság nagyon távol áll. A pénz számomra egy eszköz, amit racionálisan kell kezelni, és nem emocionálisan. Számomra visszataszitó, ha valakinek ez a fő témája az életében. Az is visszataszitó, hogy éreztem: ő nem szivesen ad semmit. Magánakvaló. Ha bármit viszonoznia kell, udvariasságból, mert ő is érzi, hogy illik néha viszonozni, akkor azt kelletlenül teszi. Semmit nem ad szivesen.

Próbáltam erről beszélni vele. Nem tudom, megértette-e, de úgy tünik, hogy nem tud megváltozni. Mindenesetre nekem nem kell olyan társ, aki megpróbál megyszégyeniteni azzal, hogy "te még egy lángost sem tudsz venni nekem" vagy "megterhelő neked a 800 Ft parkolási dij?". Szóban végtelenül nagyvonalú, arról beszél, hogy ő mi mindent megenged magának, és mi mindent ki fog fizetni, de mikor ki kell nyitani a pénztárcát, és oda kell adni a pénzt, akkor elkezd remegni a keze és valamit kitalál, hogy ne kelljen odaadni a pénzt. Tényleg fizikai tüneteket láttam nála, mikor ki kellett fizessen valamit. Neki ez fájdalmas, lelki fájdalmat okoz. Ha viszont kap valamilyen értékes ajándékot, akkor az izgalomtól remeg, ezt is láttam rajta. Elképesztően beteges a viszonya a pénzhez, és a legnagyobb baj az, hogy nem hajlandó elismerni. Konokul tagad, és rám háritja a saját nyomorát. Azzal nyugtatja magát, hogy ő jó keresztény, és adományoz. Egy évben egyszer vett egy cipőt egy árva gyerknek, ezzel le van tudva a lelkiismerete. Az év többi napján viszont kiéli az egzisztenciális félelmeit, hogy ő szegény lesz, őt kihasználják, nincs ki eltartsa... Annyira fél attól, hogy kihasználják, hogy inkább ő használ ki téged.

Ez egy lelki betegség, ami ugyanúgy tönkretesz egy kapcsolatot, mint az alkoholizmus, játékfüggőség, drogozás, stb. Megbeszélni nem lehet vele, mert pánikszerűen tagadja, és ellentámadásba lendül, ugyanúgy, mint minden más függőségben élő ember.

Amugy ettől az egyedi esettől függetlenül is gyakran azt tapasztalom, hogy általános elvárás lett a férfiakkal szemben, hogy mindent fizessenek. Bárhová beülök egy nővel, a nő is elvárja, és a kiszolgáló személyzet is feltételezi, hogy én fizetek. Még csak véletlenül sem külön számla vagy a nő fizet. Ugye milyen jó, hogy "egyenjogúságot" harcoltak ki a nők? Csak az a baj, hogy én ezt sehol nem látom. Azt látom, hogy egy áldozatszerepből eljutottak oda, hogy előjogaik vannak, és még többet akarnak. Mindig mindenből csak saját maguk számára előnyt kovácsolni. Kiharcolni az anyagi függetlenséget, de továbbra is elvárni, hogy a férfi fizessen mindent. Kiharcolni a válásokban a szülői felügyeleti jogot, de a férfi tartson el akkor is, ha felszámoltad a családját és elvetted a gyerekeit. 

A női önzés és egoizmus csúcsra van járatva, és a bamba férfiak még csak észre sem veszik, hová jutottak. Pénzkiadó automatának tekintenek bennünket. Cserébe nem jár sem elismerés, sem hála, sem viszonzás, sem hűség. Dolgozz, keress sok pénzt, fizess. Nem is elég már csak sok pénzt keresni, hanem sokat is kell költeni, ahhoz, hogy emberszámba vegynek. Ez is az új libsi világ egyik vivmánya. A jó konzumidióta az, aki sokat költ, lehetőleg hitelt vesz fel, kamatokkal együtt duplaárat fizet mindenért. Ilyen tömegek kellenek a globális cégeknek, ilyen embertipust neveltek ki. Ne légy kritikus racionálisan gondolkodó vásárló, legyél inkább emocionális, könnyelműen költekező vásárló, aki bármiből bármennyit megvásáról, és utána gyorsan eldobja a terméket, hogy vehesse a következőt. A globális kapitalizmus és az állandó gazdasági növekedés akkor tartható fenn, ha ilyen módon pörgetik a fogyasztást. Erre alkalmas az az érzelmi manipuláció is, amit reklámokkal sújkolnak belénk: "csak akkor vagy sikeres és boldog ember, ha mindig megveheted a legújabb telefont,autót, laptopot, és megengedhetsz magadnak drága vendéglőket és luxus utazásokat". A közösségi média is tökéletesen alkalmas ennek az illuziónak a fenntartására és terjesztésére. Látszólag mindenki boldog, gazdag, nagyvonalúan költekezik, ahogyan elő van irva. A valóságban pedig valamelyik multicég rabszolgája, ahol kihasználják, de nem mer mukkanni sem, mert tele van hitellel, és kiszolgáltatott. Húzza az igát, tönkremegy a stressztől, de a lényeg, hogy az agymosással beleültetett konzumidióta szerepet tökéletesen betöltse, és hozza a profitot a globális cégeknek. Ott is, ahol rabszolgaként megdolgoztatják, és ott is, ahol nagyvonalúan elkölti a fizetését. Gratulálok hozzá, ez egy jól kitalált aranybánya, és gratulálok azoknak is, akik ebben részt vesznek, úgy, hogy még csak észre sem veszik.