Mindig segítettem másokon. Soha senki nem köszönte meg. Azt hiszem, ezzel össze is lehetne foglalni az életemet.

De tényleg, már iskolás koromban is én vittem át a gyengébb osztálytársaimat a vizsgákon. Engem kérdeztek, tőlem másoltak le házifeladatokat, én magyaráztam el nekik érthetően a vizsgaanyagot. Aztán az egyetemen is: az ELTE bölcsészkaron nem sokan értettek számitástechnikához. Hozzám fordult a fél tanszék, ha laptopot kellett javítani, installálni, vírus mentesíteni. Segítettem mindig önzetlenül, baráti alapon. Természetesen rokonoknak, barátoknak is. Én értek hozzá, ő nem, tehát segítek. Ez magától értendő. Csak azt nem értem, hogy miért nem értékeli ezt soha senki? Saját apám mondta nem rég, hogy „Én soha semmit nem kértem tőled”. Ehhez képest tényleg majdnem hetente igénybe vette a segítségemet számitástechnikai problémákkal az utóbbi évtizedekben. Hogyan lehet, hogy ő mégis úgy gondolja: ő soha semmit nem kért tőlem. Szelektív memória? Nem értem.

Azt sem értem, hogy: miután mindkét exemnek annyi pénzt adtam, amivel két-két ingatlant vettek, egyszerűen semmibe veszik ezt a teljesítményt. Soha nem értékelték, nem köszönték meg, csak még többet kértek. Emlékszem, hogy az első exem kapott 20 milliót, és nem megköszönte, hanem utána még kért 20 milliót. A második exem meg pont a tervezett házasságunk előtt döbbentett meg azzal, hogy: én ugyan kifizettem a lakáshitelét, de ő azt nem is kérte… én akartam… ő ugyan nem tartozik nekem semmivel. Szóval megáll az ész… elfogadja, zsebre vágja a pénzt, aztán azt mondja, hogy: nem is kellett volna. Nagyon tisztán emlékszem erre a döbbenetes beszélgetésre, ami után átgondoltam, hogy a tervezett esküvőnk tényleg jó ötlet-e? Ilyen emberrel közös vagyont vállalni… nem csoda, hogy nem mertem.

Milyen világban élünk? Nekem jó képességeim vannak, mindig jól haladtam előre az életben, jól kerestem és segítettem másokon. Több százmillió forint jövedelmem volt az utóbbi évtizedekben, amit a munkámmal és befektetéseimmel kerestem. De olyan a környezetem, hogy ezt semmibe veszi? Bármit megteszek másokért, bármennyivel támogatom másokat, az egyetlen reakció, amit kapok, az az, hogy: 1. nem emlékszik rá. 2. ő nem is kérte, nem kellett volna. 3. még többet adjak.

Tényleg? Igy működtök, kedves embertársaim? És nekem 50 év kellett, hogy erre rájöjjek? Vannak még valahol normális emberek? Vagy csak hálátlan, kapzsi, élősködő, buta szerencsétlenek, akik észre sem veszik, hogy mennyi mindent köszönhetnek nekem?

És ami még fájdalmasabb: látom, hogy viszont másokat értékelnek. Akik jól eljátsszák a nagy vállalkozó szerepet, vagy a sikeres managert… jól eladják magukat. Ilyen például Gábor, a kecskeméti majdnem-sógorom. 2014 végén ismertem meg, együtt szilvesztereztünk, akkor ismerkedtem meg az exemmel, és ő az exem húgának volt vőlegénye. Első látásra is egy „link” alak, a külsőjével is jelzi az alternatív, baloldali, liberális gondolkodását, lásd alábbi fotó. A „link” jelző nagyon találó a magyar nyelvben, mert baloldalit is jelent (a német link: bal szóból), és ugyanakkor azt is jelenti, hogy rendetlen, csavargó, anti-autoriter, senkiházi, kommunista, aki semmilyen társadalmi rendet nem fogad el, hanem mindig az ellen lázad. Én barátságosan próbáltam ismerkedni vele, hiszen várható volt, hogy rokonságba kerülünk, és sok közös családi ünnepségen részt fogunk venni. Számomra a tolerancia azt jelenti, hogy a más politikai nézetekkel rendelkezőket is elfogadom emberként. Ő viszont nem igy gondolta. Mikor kiderült rólam, hogy nem osztom a világnézetét, akkor azonnal törölt a facebook ismerősei közül. Ő a facebookon olyan csoportokat követett, melyek kommunista-anarchista mozgalmakat szerveztek és a társadalmi illetve állami rend megbuktatását célozták meg. A felesége, Ági természetesen mindenben támogatta és követte. Az ő könyvespolcán is csak feminista-kommunista köteteket láttam. Ez a két ember első perctől kezdve utált engem a világnézetem miatt. A tolerancia csak egy lózung, amit szajkolnak, de soha nem tolerálnak másképpen gondolkodókat. Ezzel a két emberrel szövetkezett az exem, mikor felszámolta a családunkat. Az ellenségeimmel, akik elvakult, elfogult, buta emberek. Gábornak semmilyen végzettsége nincs, de a felesége az egekbe dicsérte, mert „vállalkozó”. Van nyomdája. Hát, egyszer jártam ennek a vállalkozónak a céghelyén. Egy külvárosi lepukkant laktanyában bérelt egy földszinti helységet, ahol néhány régi fénymásolót összeszedett valahonnan, és ennyi volt a „nyomdája”. Na de mindig kitalál valami újat, amiről aztán kiderül, hogy senkinek nem kell, pl. csira termesztéshez keltető dobozokat. Meg lézerrel működő olajfúró fejet. Meg fából vaskarikát. A lényeg, hogy mindig tárgyal befektetőkkel és mindig a nagy áttörés előtt áll. De a gonosz Orbán megakadályozza ebben. A buta felesége mindent elhisz neki persze. Évekig gyűlöltek engem, és mikor 5 év után a feleségem hozzájuk ment megbeszélni a házassági problémáinkat, akkor boldogan segítettek neki összepakolni és elköltöztetni őket. Soha nem felejtem el, ahogyan délután jöttem haza munkából, és a házunk előtt láttam egy bérelt furgont. Gábor állt mellette és ördögi vigyorral üdvözölt. Nem szolt hozzám, csak vigyorgott. Épp csak elköszönni tudtam a gyerekeimtől, ez a kommunista sátán boldogan vezette a furgont Kecskemétre, a lepratanyájukra, ahol az alábbi fotó készült. Aztán meg Komlóra, ahol anyós uralma alatt töltötték a gyerekeim a következő 4 évet. Nekem semmilyen beleszólásom nem lehetett, meg sem kérdeztek. Én csak a gyerekek apja vagyok, ugye. A kommunista-feminista világrendben csak az anyának, a nőknek vannak jogai. Gábor ügyesen beleilleszkedett ebbe a világba, ezért elfogadták, sőt istenitették. Ezt a semmirekellő csavargót, aki soha semmit nem ért el az életben. Micsoda emberek ezek, Istenem! Még csak észre sem veszik, hogy én egy értelmiségi családból származó, több diplomás, szakmailag sikeres ember vagyok, aki sokat letett az asztalra, és minden munkahelyen megbecsült, jól megfizetett pozíciókat töltött be. Ez kit érdekel?

Az első családommal még borzalmasabb csürhébe kerültem, habár nem tudom, lehet-e ez még fokozni. Anyós pajtás, aki paranoid, agresszív, idegbeteg őrült. Senki nem akarta elvenni feleségül, ezért hozzáment egy agyalágyulthoz, aki mindenre csak bólogat, hogy „igen, kedvesem”. Apósom, aki a papucsférj mintapéldánya. Nem tudom, hogy mindig is agyalágyult volt-e, vagy csak az őrült felesége miatt vált azzá. Mindenesetre ők is egy olyan családot alkottak, ahol senkinek nem volt semmilyen végzettsége. De hát nekik nem is kellett, hiszen ők mindent jobban tudnak amúgy is. Engem és családomat utáltak, mert a mi családunkban meg mindenkinek egyetemi végzettsége van. A kisebbségi komplexus ellen nem tudtam mit tenni, hiába próbáltam kedvesen viszonyulni hozzájuk. 40 éves lányukat, a feleségemet gyerekként kezelték és irányítottak Erdélyből, 900 km távolságból is. A feleségem meg ugrált, ahogy ugráltatták. Engem is próbáltak, de nem álltam be a sorba. Ezt soha nem bocsájtották meg nekem. Alig várták, hogy a lányuk elhagyjon engem, és visszakapják az uralmat fölötte, tudják dirigálni. Anyósom egy kontrollmániás, aki mindig a legapróbb részletekbe is beleszólt, és mindig mindent jobban tudott. Ezért persze akárhányszor találkoztunk, folyamatos vita volt közöttünk. Én ezért soha nem hívtam Budapestre, de jöttek azok maguktól is. Minden évben több hetet a nyakunkon voltak. A válást okozó vitát is ők robbantották ki. Anyósom nélkül még mindig boldog család lennénk, nem váltunk volna el. Gyöngyikének hívjak ezt a csodás virágszálat, de a keresztes vipera jobban illene rá. A nővére sem marad el mellette, ugyanolyan őrült, paranoid és agresszív. Kecskeméten lakik ez a tündérvirágszál is, ő is alig várta, hogy segíthessen a családom felszámolásában. Tündike, aki ugyanúgy Gyurcsányista, Orbán gyűlölő, mint a másik kecskeméti slepp, akiről írtam. Nem véletlenek ezek, mert az egalitarizmus az, ami tagadja, hogy vannak tehetséges emberek, jobb képességű emberek. A kiemelkedő embereket meg kell nyirbálni. Ők csak fizessenek… tőlük el kell venni mindent. Hogy igazságos legyen a világ. A buta, tehetségtelen embereknek is ugyanannyi jusson… Ebben az őrületben élnek a kommunisták, a feministák, mindkét exem rokonsága. Az örök háborúkat okozó, kirobbantó, összeférhetetlen gyűlölködő őrültek. Családromboló, társadalomromboló, lelkiismeret nélküli hóhérok. Volt még egy harmadik testvér is Gyöngyike és Tündike mellett: Jósjancsi. Ez is egy 4 osztályt végzett proli, aki buta, mint a föld, de mindenbe beleszól, és utálja azt, aki könyvet olvas. Mikor költöztünk, és a könyvtáramat cipekedni segített, akkor azt mondta, hogy a világ összes könyvét el kellene égetni. Az öntudatos proli, aki gyűlöli a művelt embert. Ez a három testvér volt a feleségem rokonsága, a borzalmas csőcselékje. Az anyja, a nagynénje és nagybátyja. Nem tudtam szabadulni tőlük, hiába kértem a feleségemet, hogy ne hozza őket a nyakunkra. Állandóan ott voltak az életünkben, ha kell, ha nem. Minden nap hívogatták a feleségemet, és gyakran meg is látogattak. Mindenbe beleszóltak, pedig semmi közük nem volt hozzá, és végtelenül buta emberek voltak. Soha semmit nem ismertek el és értékeltek, amit én tettem a családomért, vagy értem el az életben. Sikeres ember voltam, akit pont ezért le kellett nézni, gyűlölni kellett. Mert gazdag, mert diplomás, mert értelmiségi, mert jól keres, és nem ahhoz a proli csőcselékhez tartozik, ahová ők tartoznak. Nagy elégtétellel segédkeztek felszámolni a családomat. Végre bosszút tudott állni a proli az uraságon. Mint 1918-ban, a kommunista rombolók. A hóhérjaim, a családom hóhérjai is kommunista rombolók. A prolik, a buták, a linkek lázadása ellenem, aki a társadalmi rendet képviseli. Ellenem, aki értelmiségi, diplomás, sikeres, aki nem hisz abban, hogy mindenki egyforma. A társadalmi rend kompetencia alapú. Az sikeresebb, aki tehetséges, kompetens, intelligens, kreatív, jó képességei vannak. Az idióta prolik ezt soha nem tudják elfogadni, mert „igazságtalan”. Gyűlölni fogják azokat, akik jobb képességekkel születtek. Gyűlölni fognak engem. A pénzem, az persze kellett nekik. A kommunistáknak soha nem elég az a pénz, amit a tehetséges emberektől lopnak, követelnek. Mindig kifogynak mások pénzéből.

Most milyen következtetést lehet levonni ebből az egészből? Ha tehetséges vagy, okos vagy, sikeres vagy, segitőkész vagy, akkor számithatsz arra, hogy mindenedet elveszik, hálát és elismerést nem kapsz, és végig nézheted, hogy mások learatják a babérokat. Milyen világ ez Istenem?