Keith Jarrett dzsessz-zongorista 1984-es Tokyo-i koncertje kapcsán merült fel bennem ez a kérdés. Vagy teljesen átéli a játékát, és önkívületben, transzban játszik, vagy pedig csak a show része, hogy grimaszkodik, dúdolgat, egész testével mászkál a zongora előtt, kézzel benyúl a zongorahúrokhoz, stb. Beszéltem erről barátokkal még jó pár évvel ezelőtt, mikor először láttam ezt a koncertfelvételt. A legtöbben zavarónak, irritálónak tartották ezeket a szokatlan "adalékokat", amit nézőként kaptunk a csodálatos zene mellé.

A zene maga improvizatív, modern, nehezen kategorizálható kompozíció, klasszikus és dzsessz zenéből is ismerős elemekkel. Ahogyan Bach használta a rekurzív, egymásba szőtt, vissza-vissza térő elemeket és motívumokat, úgy játszik Jarrett a billentyűkkel. Első látásra is döbbenetes, látványos, megragadó koncert. Illetve nem mindenki számára, mert megosztja a közönséget: akit megérint és vele együtt átéli a zenét, az imádni fogja. Aki meg nem találja meg a "hozzáférést" ehhez a zenéhez, az nem fogja végig nézni. Nem az átlag fogyasztónak való koncert.

Az évek során többször visszatértem ehhez a felvételhez, és újra megnéztem, elgondolkodtam rajta. Nem csak az a kérdés merült fel bennem, hogy mi a művészet, hanem azt próbáltam tisztázni magamban, hogy mi az, ami megfogott ebben az egészben? Amúgy biztos vagyok benne, hogy nem szándékos "színészkedés", amit Jarrett itt előad, hanem egy olyan szenvedélyes, önkívületi állapot, amiben ő maga nem is tudja, mit tesz. Egy interjúban elmondta, hogy ilyenkor "a testem, a kezeim önállóan tudják, mit kell tenni. Ha kontrollálni akarnám őket, akkor leállnának". A különös mimikájával, gesztusaival és testmozgásával kapcsolatban azt mondja: "..túlcsordulnak bennem a belső impulzusok". A sámánok táncához hasonló transzbeli állapot ez, amit a színpadon látunk. Tehát hogy válaszoljak a címben feltett kérdésre: nem bohóckodás, hanem művészet. És azért megragadó, mert itt látszik legjobban a művészet lényege: belső érzéseket, hangulatokat, gondolatokat úgy megjeleníteni, hogy az a nézőben/hallgatóban/olvasóban hasonló (vagy akár más) érzéseket, hangulatokat, gondolatokat ébresszen. A műalkotás pillanata meg gyakran egy önkívületi állapot eredménye, és ennél a koncertnél az a különös élmény, hogy tulajdonképpen a műalkotóval együtt, közösen átélhetjük ezt az állapotot. A mai túlszabályozott civilizált világban ritka az ilyen pillanat, mikor teljesen átengedhetjük magunkat az érzéseinknek, és átélhetünk egy önkontroll nélküli, szakrális élményt. Sokan keresik ezt, és megtalálják a művészetben, vallásban... vagy ahogyan Szilágyi István írta a "Hollóidő"-ben: "Amíg asszonyöl ring, hánykolódik velünk, aléltan húzódik félre az elméből minden nyomorú világtudás. Ilyenkor nem kísérti a való. Aztán úgyis szétőrli, elnyeli."
Sokféle módon lehet az extázist keresni. A Japánok számára még inkább ritka és látványos élmény lehet egy ilyen koncert, hiszen az ők kultúrájukban a fegyelem és önkontroll fontos, mindig jelen lévő szabály és viselkedésnorma. Jarrett többször játszott Tokyoban, mindig nagy sikerrel.

Bátran ajánlom mindenkinek, hogy nézze meg ezt a koncertet, és engedje szabadon a gondolatait. Engem egy életútra emlékeztet a játéka. Az ember, aki harmóniára törekszik az életben, de néha diszharmónia is keveredik a sorsába. Az ember, aki megfeszül az élet ellentmondásai között, és próbálja megtalálni az egyensúlyt, de néha a hullámok átcsapnak a feje fölött. Ennek az életútnak vannak csendesebb, akár szomorúbb részei is, és vannak gyorsabb, drámai időszakok. Benne van az élet öröme, szépsége, fájdalma, őrülete, felfoghatatlansága. A lét elviselhetetlen könnyűsége. A lét elviselhetetlen nehézsége. Vannak olyan jelenetek, mikor az előadó megfeszül és felnéz (Istenre?) mintha azt kérdezné, hogy: miért éljük át ezeket a viharokat az életünkben? Hiszen mindannyian jót akarunk, de mégis tele van az életünk békétlenséggel, konfliktusokkal, nehézségekkel és hullámvölgyekkel. Vannak persze harmonikus, örömteli pillanatok is az életben, és ezt is leköveti ez a zene, időnkét az örömódára emlékeztető dallamokkal. Szabados György jut erről eszembe, aki szerintem hasonló módon élte meg a zenét, és azt nyilatkozta egy interjúban, hogy "a zenének mindenkor magában kell hordoznia a világ adott pillanatbeli összes nagy létkérdését és létélményét".

Vagy akár Márai, aki következőképpen fogalmazta meg: "Valahogy semmit nem lehet szavakkal igazán elmondani, semmit, ami az életben nagyon fontos... Tudod, ami olyan fontos, mint a születés, vagy a halál. Azt még azokkal a bizonyos szavakkal sem lehet elmondani. Talán a zene elmondja, nem tudom..."

Ez persze csak a saját értelmezésem, mindenki mást fog benne látni. Szóval, ha van másfél óra nyugis, zavartalan időd, akkor kattints az alábbi videóra, és hagyd magadra hatni a zenét és látványt!

Ha nincs másfél órád, akkor itt egy ötperces részlet a koncertből: https://www.youtube.com/watch?v=HPqK1JJOFxw