A „Három egyforma idegen” című filmet láttam nemrég.  Attól függetlenül, hogy egy izgalmas, jól megrendezett film, olyan kérdéseket feszeget, amelyek engem (és sokakat) mindig is érdekeltek: mennyire függ a személyiségünk az öröklött génjeinktől, és mennyire a környezettől, a neveléstől? Ezt a kérdést évszázadok óta próbálják megválaszolni, és a kutatások eredményeit ideológiai alapon értelmezni. Ha ugyanis a géneknek van nagyobb hatása a személyiségünkre, akkor hiába próbálják a balliberálisok a társadalmat úgy átalakítani, hogy az „igazságos” legyen, és esélyegyenlőséggel induljon minden gyerek az életbe. Nincs esélyegyenlőség, ha az emberek egy része intelligensebb, tehetségesebb, kreatívabb, jobb képességeket örökölt. Ezt állítják azok, akik nem a balliberális ideológiát követik. A születéskor szétválasztott ikreken folytatott kutatások tehát messzemenő ideológiai, politikai kérdéseket válaszolhatnának meg, ezért is érdekes ez a téma.

A film a kategóriáját tekintve dokumentumfilm, ami egy, a ’80-as évek Amerikájában megtörtént eseménysort dolgoz fel. A sztori egy 19 éves fiú, Bobby (teljes nevén Robert Shafran) első főiskolai napjával indul, aki meglepve tapasztalja, hogy az iskolaépületben, ahol korábban soha nem járt, mindenki ismerősként üdvözli és a hogyléte felől érdeklődik. Rövid idő alatt kiderül, hogy az ismeretlen ismerősök a szintén arra a főiskolára járó ikertestvérével, Eddy-vel (Edward Galland) keverik össze – akinek a létezéséről Bobby addig egyáltalán nem is tudott.

A két fiú, a születésük után szétválasztott ikerpár csodálatos egymásra találása azonban csak a kezdet, ezen a ponton a kétórás film nagyjából 10. percénél járunk.

„Mintha elhomályosult volna a világ, csak mi ketten voltunk” – emlékszik vissza az egymásra találás perceire Bobby. Mi pedig nézzük a képsorokat, hallgatjuk a mesélőket, és nem hisszük el, hogy ez igaz… Persze, azért egy picit gyanakszunk, mert ott motoszkál bennünk a kérdés, hogy ezt még hova lehet fokozni – elvégre még mindig csak fél óra ment le a filmből…

A választ David Kellman hozza el, aki az egymásra találó ikerpár sztoriját feldolgozó New York Post cikkben, vagyis az azt illusztráló fotón felismeri a vele tökéletesen egyforma testvéreit, Eddy-t, és Bobby-t – akik még aznap megtudják, hogy nem ketten, hanem hárman vannak. 19 évvel azt követően, hogy szétválasztották, és három különböző családhoz örökbe adták őket, telefonon értesülnek róla, hogy van egy harmadik testvérük, ők így együtt hármas ikrek. Ismerték egymást, egymáshoz tartoztak. Nem kellett bemutatkozniuk. „Csak ültünk és néztük, ahogy a három szétválasztott élet egyesül”.

Eddy, Bobby és David számára innentől nem volt megállás. A hármas ikrek története keresztbe kasul bejárta Amerikát, igazi sztárok, és persze elválaszthatatlanok lettek: mindenki csodálta és imádta a három fiú hihetetlen és magával ragadó történetét. Hasonló volt az érdeklődési körük, az ízlésük, a gesztusaik, a viselkedésük szinte minden aspektusa. Természetesen nem ez a hármas-iker pár az egyetlen példa, sok más szétválasztott ikernél is az derült ki, hogy ugyanazt a szakmát tanulták, hasonló feleséget választottak, hasonló házban élnek, az élet minden területén megdöbbentő apró részletekig hasonlóak voltak.  

Ez a film, amellett, hogy tényleg lebilincselő és magával ragadó mozi, remek lehetőség arra, hogy elgondolkodjunk az abban felbukkanó témákról – például az öröklés és nevelés kérdéséről, kutatásetikáról, mentális rendellenességekről, öngyilkosságról és végső soron arról, hogy az életünket hogyan és mekkora mértékben tudjuk irányítani. Számomra egyértelmű megerősítést nyert, hogy nagyon magas arányban a genetika felelős az intelligenciáért, a személyiségünk alapvető összetevőiért, és ezáltal a társadalmi különbségekért is. Teljesen fölösleges és káros a balliberálisok folyamatos, hiábavaló erőlködése, hogy átalakítsák a társadalmat egy olyan ideális közösségé, ahol mindenki egyforma esélyt kap, nincsenek hátrányos helyzetű emberek, nincs igazságtalanság, nincsenek társadalmi rétegek, stb. Hogy ne lennének, ha már a születésünkkor megkaptuk a képességeink nagy részét, és a környezet illetve a nevelés csak részben tud ezen változtatni? Hogy lehet ezeket a tényeket ignorálni, és „társadalmi igazságosságért” harcolni? Számomra érthetetlen.. Soha nem volt és nem is lesz egyenlőség és igazságosság, mert az emberek egy része jobb öröklött képességekkel rendelkezik, és ezek által jobban tud érvényesülni a társadalomban betöltött pozícióját nézve. Ezen soha semmi nem tud változtatni, semmilyen oktatási vagy nevelési rendszer, semmilyen pozitív diszkrimináció, semmilyen kvóta vagy hasonló balliberális őrület.

Hasznos lehet tehát ez a film, ha balliberális utópisztikus társadalommérnökök elgondolkodnának ezeken a kérdéseken.  Emellett a kérdések mellett felmerül a filmben az is, hogy mennyire volt etikus az örökbeadó szervezet és a kutatást végző pszichológusok részéről, hogy szétválasztották az ikreket, beavatkoztak az életükbe, emberkísérletet folytattak. Az örökbeadást a „Louise wise services” nevű szervezet végezte, amely zsidó gyerekek adoptálására specializálódott, és tagja a „The Jewish Board of Family and Children's Services” szervezetnek. Azért emelem ki ezt a tényt, mert feltűnt, hogy az egyik érintett iker „nazi shit”-ről beszélt, mikor megtudta, hogy egy tudományos kísérlet miatt lett elválasztva a testvéreitől. Valóban a nácik is elég kegyetlen, embertelen kísérleteket folytattak Hitler idejében. Véletlen lenne? Vagy van valami közös gátlástalanság, embertelenség, hasonló mentalitás a két népcsoport között? Miért pont egy zsidó szervezet gondolta úgy, hogy Istent játszhat három gyerek sorsával, miért pont zsidó pszichológusok gondolták úgy, hogy fontosabb nekik tudományos kérdések megválaszolása, mint az érintettek élete? Pont mikor ezen gondolkodtam, akkor olvastam Márai életéről egy Szegedy-Maszák Mihály által írt monográfiában az alábbi idézetet, ahol párhuzamba állítja a zsidó és a német népet:

"Mirza Rey - aki a regény szerint talán maga is részben zsidó eredetű - így elmélkedik németek és zsidók viszonyáról: „Az ember mindig azt gyűlöli a másikban, ami önmagában hiba, s amit önmagában nem tud elintézni és közömbösíteni. Figyelje csak meg a két nép jellemében és lelkében a hasonlóságokat... Először is a »kiválasztott nép« öntudata. A meggyőződés, hogy Jehova vagy Wotan kiválasztotta őket, csak őket, minden népek közül és fölött, különleges megbízást adott nekik a népek egyetemében, hogy kiteljesedjenek [...] Aztán a diaszpórikus faji öntudat: két német találkozik Buenos Airesben, s együtt van a nemzet, két zsidó találkozik Shanghajban, s együtt van a tudatos zsidóság... Aztán a messianizmus öntudata. A várakozás, hogy a kiválasztott nép törzséből egy napon elérkezik a próféta, a Megváltó, aki elvezeti népét az ígéret földjére."

Ez csak egy mellékes gondolat, ami a film kapcsán felmerült bennem, de mivel írásaimban többször foglalkoztam a zsidó identitással, ezért itt is említésre méltónak gondoltam ezt az érdekes párhuzamot.

Ajánlom a filmet mindenkinek, szórakoztató és elgondolkodtató egyben.