Aktuális indíttatásból kell leírnom, hogy Magyarországon mi folyik "Család- és gyerekjólét" címszó alatt: „a Zuglói Család- és Gyermekjóléti Központ 6 alkalmas, migráns-specifikus szakmai műhelysorozatot indít segítő szakemberek és a téma iránt érdeklődő önkéntesek számára” (2018.2.21-i hirdetmény). Nem csak ilyen migránsbarát tanfolyamokat szerveznek a Család- és Gyermekjóléti Központok, hanem feminista, családromboló önsegély-csoportokat is. És nem csak a Zuglói központ érintett, hanem a legtöbb, főleg a baloldali polgármesterek által irányított kerületekben működő Család- és Gyermekjóléti Központ. Leírom a saját tapasztalataimat, de nem csak ezekből akarok kiindulni és általánosítani, hanem sok más elvált apa élményeit is olvastam fórumokon, melyekből egybehangzóan kiderül: ezek a családvédelmi intézményeknek nevezett egyesületek valójában balliberális, családromboló, feminista központok.

Mi lenne a feladatuk? Tanácsadás, segítségnyújtás bajba jutott családok számára, és a gyermekek veszélyeztetésének, bántalmazásának megakadályozása. Ez eddig szép és jó, de mi történik valójában, ha mondjuk egy 3 gyerekes anyuka 10 év házasság után segítséget kér tőlük? Meghallgatják vajon a férjét is, vagy csak egyoldalúan csak a feleség által elmondottakból indulnak ki, mikor a problémák okait és megoldásait keresik? Vagy nem is keresnek megoldást, hanem kapásból azt javasolják, hogy a válás a legjobb megoldás? Felajánlanak családterápiát esetleg? Ezekre a kérdésekre adok választ az alábbiakban.

Tehát a konkrét eset: 10 év házasság után felgyűltek a problémák a házastársak között. Nincs idejük egymással foglalkozni, keveset beszélnek egymással, ritkák a közös programok, sok a munka, mindkét szülő le van terhelve. Kicsi a korkülönbség a gyerekek között (8,6,2 évesek), nincs külső segítség. Ehhez hozzá jön a házra felvett devizahitel miatti idegeskedés, a házfelújítással járó problémák, és az apa egészségének megromlása a sok stressz miatt. Ráadásul jön egy az anyós által kirobbantott családi vita. De mindketten belátjuk, hogy segítségre van szükségünk, és változtatni akarunk. Igaz, hogy kissé késve jutunk el eddig a belátásig, mert a feleségnél „betelt a pohár” és váláson gondolkodik, de egy jó családterapeutával még minden menthető lenne. Nagy nehezen kapunk is egy időpontot a helyi Család- és Gyermekjóléti Központ „szakemberénél” egy beszélgetésre, akiről később kiderül, hogy nem pszichológus, hanem önjelölt mediátor. De ezt akkor még nem tudtuk, és azt hittük, hogy valós segítséget kapunk. Hogyan zajlott ez a beszélgetés? Még ma is emlékszem rá pontosan, pedig 4 éve történt, mert egy kulcsfontosságú pillanat volt az életünkben, amikor még menthető lett volna a házasságunk.

 Azzal a kérdéssel kezdte a mediátor, hogy „le tudunk-e ülni egymás mellé”? Egy héttel azelőtt még közös ágyban aludtunk a feleségemmel, de most ugye biztos hogy már nem tudunk egymás mellett sem ülni. Legalábbis fel kell vetni ennek a lehetőségét, és ezzel hangsúlyozni, hogy mekkora szakadék van közöttünk. Vagy ha nincs szakadék, akkor létrehozni azt. De csalódnia kellett a mediátornak, mert le tudtunk ülni egymás mellé a felajánlott kanapéra. Azzal folytatja a „szakember”, hogy a falon lógó régi fényképre mutat, és azt mondja: azok ott a szülei, akik egész gyerekkorában verték őt, tehát ő tudja mi a gyerekbántalmazás. Megdöbbentem. Hiszen itt egy párkapcsolati problémáról van szó, nem gyerekbántalmazásról! Ez a „pszichológus” mindenkit gyerekbántalmazóként kezel, aki beteszi az irodájába a lábát? A saját traumáját vetíti rá a páciensekre? Lehet ennél nagyobb szakmai baklövést elkövetni? Valahogy próbálom tisztázni a helyzetet, és elmondom, hogy milyen konfliktusok voltak a feleségemmel, és hogy mit gondolok esetleges megoldásnak: miután most már befejeződött a házfelújítás, és előtörlesztettük a devizahitelt, ezután több időnk, energiánk és pénzünk lesz közös programokra, tehát pl. elmehetnénk egy wellness-hétvégére pihenni, lazítani. Erre a mediátor gondterhelt arccal válaszolja, hogy „Kedves János, az ön felesége nem fog elmenni önnel wellness hétvégére”. Erre mit mondjak???? Ő válaszol és dönt a feleségem helyett? Ezzel akarja mutatni, hogy ő jobban látja a helyzetet, mint én? Hiszen most találkoztunk vele először, és még meg sem hallgatott minket! Nem segítséget kérni jöttünk ide? Mi ez, egy válásra rábeszélő tanfolyam? Elképesztő. Esélyt sem kaptunk a kibékülésre.

Azzal folytattuk, hogy az utóbbi években előforduló nehézségekről beszéltünk. Egyre inkább azt a szerepet próbálták rám erőltetni, hogy én vagyok kizárólag és egyedül hibás minden bajért, ami ért minket. Ezt nem értettem, és védekezni próbáltam. Eleve ilyen előítéletes felállásban indulunk, hogy még csak most kezdtünk beszélgetni, de máris én vagyok a bűnös mindenért? Vajon a saját vérképzési betegségem miatt is én vagyok a hibás, ami miatt iszonyatosan legyengültem, és néha ingerlékeny lettem? Vajon a Svájci frank erősödéséért is én vagyok a hibás, ami miatt spórolni kellett, hogy visszafizessük a hitelünket? Vajon azért is én vagyok a hibás, hogy anyósom gyakran hetekig hozzánk utazott és mindig feszültséget okozott, vitákat robbantott ki? Nem értettem ezt a szereposztást, hogy a férfi mindig mindenért felelős, ha megromlik egy párkapcsolat, és a nő mindig áldozat. Ez egy balliberális, feminista világnézet, amit akkor még nem ismertünk, mert keresztény-konzervatív emberek voltunk. Engem teljesen váratlanul és felkészületlenül ért a mediátor magatartása, és kétségbeesetten védekezni próbáltam: hiszen a családomért dolgoztam magam félholtra, hogy legyen kertes házunk Budapest mellett, jó környéken, ahol a gyerekeknek ideális körülményeket tudunk biztosítani! Ez mind nem számít? A mediátor válasza: „Nem ezért ülünk itt, János. Azért ülünk itt, mert ön nem bánt jól a feleségével, aki ezért sokáig szenvedett. Most ön kell ugyanolyan sokáig szenvedjen és bűnhödjön”. Micsoda?????!!!! Ez milyen mediáció? Szemet szemért, fogat fogért? A vérbosszú filozófiája? Ez tényleg egy Családsegítő Központban hangzik el, egy mediátor szájából? Döbbenetes. Én beismertem, hogy hibákat követtem el, mert minden párkapcsolatot gondozni kell, és ezt elhanyagoltam. Bocsánatot is kértem sok mindenért. De hogy engem neveztek ki bűnbaknak a világ minden bajáért, ezt nem akartam elhinni. Az ilyen helyzetekben a megbocsájtás az egyetlen megoldás, és nem a bosszú, a „most mindent visszafizetek” alapon. Ezt egy mediátor nem tudja? Hiszen ha a visszafizetés lenne a megoldás, akkor ugyan olyan sérelmek keletkeznének, csak most a másik oldalon. És milyen „hosszú időről” beszéltek? Hiszen láttam és éreztem, hogy minden egyes nappal, ami különéléssel telik, egyre jobban elhidegülünk egymástól a feleségemmel, és egyre mélyebb lesz a szakadék. Gyors segítségre és békülésre lett volna szükségünk, ezek meg hosszú különélésről beszélnek?

A feleségem gyönyörűen eljátszotta az áldozat-szerepet, és ebben a mediátor tökéletesen megerősítette, támogatta… holott én ugyanúgy a körülmények által okozott nehézségek miatt voltam „áldozat”, ha áldozatnak nevezhetünk egy szülőt, aki a gyerekei jólétéért gürcöl önfeláldozóan. Addig a feleségemmel együtt közösen húztuk az igát, de ő most hirtelen kibújt ebből az igából, és elkezdett rám mutogatni: te vagy a tettes, te vagy hibás mindenért. Nem volt mit tegyek: ha védekeztem, akkor az volt a baj, hogy miért nem ismerem be a bűnösségemet. Ha meg beismertem, és bocsánatot kértem, akkor meg az volt a válasz, hogy akkor most ugye megértem, hogy én fogok sokáig szenvedni? Ha volt a nyúlon sapka, akkor azért verték meg, ha meg nem volt, akkor azért... megkaptam a Fekete Péter kártyalapot, nem volt kiút. Eleve halálra volt ítélve a házasságunk egy ilyen mediátorral. A beszélgetés végén még meg akartak győzni engem, hogy írjak alá egy megállapodást arról, hogy kéthetente egy órára láthatom a gyerekeimet a Családsegítő központban. Ezt természetesen nem írtam alá. Nagyon sok esetről hallottam, amiben a Gyerekjóléti szolgálatok erőltetik ez a „felügyelt kapcsolattartást”, teljesen indokolatlanul. Lehet, hogy ezzel akarják saját munkájuk fontosságát mutatni? Hogy milyen sok a bántalmazott gyerek, de ők a Családsegítő központban megoldják a kapcsolattartást? A törvény zavartalan kapcsolattartást ír elő, és a bíróságok is csak legritkább esetekben alkalmaznak felügyelt kapcsolattartást, de a Gyerekjóléti szolgálatok kapásból ezt javasolják nagyon sok esetben…

Az első döbbenet után, amit ez a beszélgetés okozott, mégis folytatni akartam a családterápiát. Másnap telefonáltam a családsegítőnek, és kértem volna második időpontot a folytatáshoz, de nem adtak. Azt javasolták, hogy külön-külön menjünk el terápiára, mert a közös terápia nem célravezető. Mikor ezt elmeséltem egy valódi pszichológusnak, akkor csak a fejét fogta: egy ilyen helyzetben csak a közös párterápiának van értelme, hiszen ha külön-külön járunk két pszichológushoz, akkor azok nem fognak értesülni a másik fél által elmondottakról, és csak az egyoldalú, saját nézőpontból elmesélt valós vagy vélt sérelmeket fogják meghallgatni és megerősíteni. Biztos sikertelenség és egyenes út a válásba. Dilettantizmus a köbön.

A feleségem ezután beadta a válópert, és következett egy közel 4 évig tartó bírósági háború, amelyben minden érintett élete teljesen tönkrement. A háborúban végig részt vett a Gyerekjóléti szolgálat (természetesen mindenben csak az anyát támogatva), ezért az ott dolgozók közül megismertem mindenkit: egy bolsevik, feminista, férfigyűlölő, dilettáns családgondozót, aki érdemben meg sem hallgatott engem, csak azon mesterkedett, hogy a gyerekeket hogyan tudja elvenni az apjuktól, és az anyjukat hogyan tudja rábeszélni a válásra. Folyamatosan kioktatni próbált, hogy ő szakember, és jobban tudja. Mindent jobban tud. Az nem zavarta, hogy tanár végzettségem van, egyetemi oklevelem. De hát ő ugye szociális munkás, tehát "szakember". Megismertem továbbá az intézet „szakmai vezetőjét”, aki egy nagydarab, agresszív, hormonzavaros, meghatározhatatlan nemű lény, és ugyancsak a családok felszámolásáért fáradozik. Ha egy sötét utcán szembejönne velem, biztos átmennék a túloldalra. A központ vezetője is ott volt egy beszélgetésen, és először azt hittem, hogy férfi, olyan mély hangja volt, de aztán bemutatkozott, hogy Katalin.. Megismertem ezt az egész horror-társulatot, a családom hóhérjait. Végig arról győzködtek, hogy ők aztán nem befolyásolták a feleségemet, de amúgy is a válás a legjobb megoldás, mert majd mindketten találunk új társat, akivel jobban kijövünk. És a gyerekek? Számukra milyen traumát okozott a válás?

Egészen elképesztő volt a "családsegítő" hozzáállása. Egyszer azt találtam mondani, hogy "nem jó, ha a gyerekek csonka családban nőnek fel", erre kioktattak, hogy ezt nem szabad mondani, hanem úgy kell mondani: "egyszülős család". Máskor segítséget kértem tőlük, hogy láthassam a gyerekeimet, akiket az anyjuk jogtalanul távol tartott tőlem, erre csak az volt a válaszuk, hogy "ne próbáljak meg találkozni a gyerekekkel, mert az zaklatásnak minősül". És ezt a válóper legelején mondták, mikor még nem volt semmilyen bírósági döntés a gyerekelhelyezésről, tehát teljeskörű szülői jogaim voltak! Később meg arról oktattak ki, hogy hibáztam, mikor a nagyobb gyerekeimet megkértem, hogy néha segítsenek apróságokban, pl. asztalt megteríteni, vagy a kistesónak a cipőjét felhúzni. Ezt a családsegítő úgy értékelte, hogy "dolgoztatom a gyereket" és "nem a korosztályának megfelelő módon" nevelem. Mert egy 12 éves gyereket nem lehet ilyen apróságokra megkérni, szerintük! A jogszabályok ignorálása, szakmai dilettantizmus, a legalapvetőbb szakmai tények figyelmen kívül hagyása, férfigyűlölet, előítéletesség az objektivitás és pártatlanság teljes mellőzése volt jellemző a családsegítőre.

Ez a segítőkész társaság többször is megbeszéléseket szervezett, miután elérték, hogy a válóper elinduljon, és még békésen elválni sem tudjunk. Az ilyen „esetkonferenciákon” előregyártott forgatókönyv szerint körbeült kb. 10 nő (családsegítő, ovónéni, tanárnő, gyámhivatalos, védőnő, stb.) és szapulták az egyetlen férfit a körben - a szerencsétlen apát, akinek az a legnagyobb bűne, hogy létezik, nem nőnemű, és szereti a gyerekeit. Ezt megtapasztaltam többször, mégis mindig megdöbbentett, hogy: ezeknek a nőknek még csak fel sem tűnik ez az aránytalanság, egyenlőtlenség, női erőfölény, amivel visszaélnek? Hiszen pont ők prédikálnak mindig a férfi-női esélyegyenlőségről, egyenjogúságról, hátrányos helyzetek elkerüléséről! Mit gondolnának (ha gondolkodnának), vajon hogyan érzi magát egy apa egy ilyen körben? Én csak gyerekkoromban láttam ilyent nagymamámnál a tyúkketrecben, hogy egy tucat tyúk ráront egy kiválasztott áldozatra, és csipkedi, csépeli, püföli.  

Egy idő után feladtam a reményt, hogy bármilyen segítséget kapjak tőlük. Családsegítő központnak nevezik magukat, de családromboló központ lenne a helyes elnevezés. Szerintük a család egy elavult, patriarchális intézmény, amit fel kell számolni, mert a nők elnyomására ad lehetőséget.   Az összes ilyen „családsegítő szakembert” megkérném, hogy reggel, mikor bemennek munkába, nézzék meg, hogy mi van kiírva az épületre: „Család- és gyerekjóléti központ” és nem „Femináci egyesület”. Bepanaszoltam őket a polgármesternél, az összes önkormányzati képviselőnél, a felügyeleti szervnél (másodfokú Gyámhivatal). Kivizsgálták az ügyet, ami azt jelentette, hogy megkérdezték az érintett Családsegítő központot: követtek-e el hibát az esetünkben? Ők meg azt válaszolták, hogy nem. Betartottuk az összes szakmai protokollt, ami alapján dolgozunk. És ezzel végződik a történet. Nyugodtan garázdálkodhatnak tovább is ezek a családfelszámoló egyesületek, senkit nem érdekel. Úgy látszik, nem elég a 67%-os válási arány Magyarországon, ezt tovább akarják növelni a felelős politikusok.

Ausztriában is hasonló a helyzet, femináci gyámhivatal rombolja a családokat: