Sokat írtam a különböző népcsoportok eltérő mentalitásáról, identitásáról, kultúrájáról, ami miatt illúzió a multikulti együttélés. Sokfélék vagyunk, sokféle módon élünk. De milyen az együttélés azonos népcsoporton belül? Milyen az együttélés egy családon belül, ahol azonos kultúrájú a férj és a feleség, és mégis küzdenek a különbségekkel, a hétköznapi együttélésbeli szokásokkal, elképzelésekkel? Családon belül tényleg jó lenne minél hasonlóbb mentalitás, értékrend, hiszen akkor működik jól az együttélés. Mégis, legtöbb kapcsolatban nincs meg ez a nagy összhang és hasonlóság, itt is csak azt lehet mondani: sokfélék vagyunk. Én két családban is átéltem ezeket a különbségeket, melyekre konkrét példákat is leírok az alábbiakban, mégis azt állítom: ennek ellenére lehet szeretni egymást, lehet békében együtt élni.

Például vannak emberek, akik igénylik a kapkodós, stresszes, cirkusszal járó készülődést. Életformájukhoz tartozik, megszokott lételem, amihez ragaszkodnak. Az ember azt gondolná, hogy jobb a nyugodt, időben elkezdett vagy előkészített reggeli program, de nem. Van akinek nem. A lényeg, hogy nem szabad megőrizni a nyugalmat! Tehát: ha mondjuk mi szülők kivételesen időben ébredtünk, és lenne idő előkészíteni a gyerekek ruháit, amíg alszanak, lenne idő nyugodtan reggelizni, lenne idő a napi félórás fürdőszobai programot elkezdeni (amit anyuka nem hagyhat ki, hiszen tip-top kell kinézzen, ha ovodába viszi a gyereket! Miért is? Mert csak úgy érzi jól magát! Az le van szarva, hogy más hogyan érzi magát az üvöltő gyerekekkel, amíg anyuka sminkel...)  akkor is tétlenül meg kell várni, hogy a gyerekek felébredjenek, és utolsó pillanatban kapkodva kell készülődni, mert az úgy jó! Felfordulás, cirkusz, a gyerekek sírnak, a bögrét leejti, a tej kiömlik, a sapkát nem találja, pattognak a vezényszavak, állj ide, ne oda... egymást túlkiabálva, teljes hangzavarban és káoszban kell induljon a nap. Ezt szokta meg anyuka, mikor kicsi volt, tehát így kell ő is éljen. A mintát követni kell. Végül is, lehet élvezni is ezt a felfordulást, a hangzavart, a kapkodást. Ha valakinek unalmas és ingerszegény volt a gyerekkora, akkor elképzelhető, hogy örült annak, ha végre történik valami. Bármilyen esemény kellemes újdonságot jelenthetett, ami felfordulást okoz, és amikor a családtagok egymást túlkiabálva őrjönghettek, mint egy felkavarodott hangyaboly.

Ha bárhová elutaztak, készülődni kellett. Micsoda izgalom! Fel kell pakolni mindent, amire szükség lehet. És azt is, amire nem lesz szükség. Fő a stresszes készülődés! Ki tud több haszontalan holmit a bőröndbe bepakolni? Folyik a verseny. 

Ha egész héten unatkoztunk, akkor is eljön a vasárnap reggel, amikor templomba kell menni. Ez a nagy esemény! Ezt ki kell használni! Vasalni kell a ruhát, azt nem lehet este előkészíteni! Hajat kell mosni, azt sem lehet előző este megtenni! Vitatkozni kell a gyerekekkel, hogy mit vegyünk fel, mert ez a lényeg, nem a lelki ráhangolódás!

Ha csak egy 5 perces sétára készülünk a környéken, akkor is kell legalább 15 perc készülődés. Vizet kell tölteni a kulacsokba, mert az 5 perc séta alatt szomjan halhatunk! Fel kell pakolni rágcsálnivalót is, hogy éhen ne haljunk! Egy Szaharai karaván előkészülete kutya füle ehhez képest... 

Néha annyira zavar ez engem, hogy inkább nem megyünk együtt templomba, mert már az azt megelőző készülődés teljesen kimerít, és olyan stresszes állapotba hoz, hogy képtelen vagyok ráhangolódni az alkalomra. Ami mégiscsak egy lelki esemény kellene legyen, és nem divatbemutató. Nem a képmutatás miatt megyünk templomba, hogy mindenki lássa: milyen mintacsalád vagyunk. Emiatt nem megyünk együtt sétálni sem, és kirándulni sem... gyakran inkább külön-külön programokat szervezünk.

Én azért néha teszek még egy kísérletet, hogy jól induljon a nap. Idejében elkezdem öltöztetni a gyerekeket, pelenkát cserélek, elkezdtem etetni őket. Próbálok énekekkel, játékkal és viccelődéssel jó kedvre deríteni mindenkit. Tényleg csak azt szeretném, hogy ne legyen mindennapos a kapkodás, a stresszes, rosszkedvű ébredés és készülődés. De nem mindig sikerül. Vannak berögzült, megszokott viselkedések.

Megbeszélni sem mindig lehet, mert bármilyen probléma jelzését a másik fél azonnal átértékeli a személye elleni támadássá, és megpróbál visszavágni, holott támadásról szó sincs. Azonnal elkezdenek ketyegni a fogaskerekek a fejében: megtámadtak...kritizálnak...beszóltak...kit-kat-kitt-katt...hogy lehet visszavágni, találjuk ki gyorsan valamit...kit-kat-kitt-katt. Emögött egy hihetetlen egocentrizmus bújhat meg, hiszen egy pillanatig sem tud elvonatkoztatni saját magától, hanem csak azzal foglalkozni, hogy "velem" mi történt. Megtámadták, kritizálták. Ilyen nem történhet meg, akkor vége a világnak. Az nem érdekes, hogy a társad milyen problémát jelez, mit szeretne, vagy mit nem szeretne. Az nem érdekes, azzal nem kell foglalkozni. A lényeg egészen más: én, én, én, velem mi történt! Hogyan mertek engem kritizálni, mikor én tökéletes vagyok és tökéletesen csinálok mindent? Micsoda gonosz ember a társam, ha ennek ellenére kritizálni mer engem!

Ez a gondolatmenet több sebből vérzik. Egy probléma jelzése soha nem támadás, nem kellene annak felfogni és visszavágni. El kellene gondolkodni valamilyen megoldáson, kompromisszumon, de ehhez érett, felnőtt személyiség kellene legyen valaki, és nem egocentrikus, nárcisztikus, paranoid. Egy társról, akivel együtt élek, aki a gyerekeim apja, soha nem szabadna feltételezni, hogy "megtámadott", "bántani akar", "kritizálni akar". Egyszerűen elmondja a problémáit. Az együttélés problémáit, amelyek abból adódnak, hogy sokfélék vagyunk, nem egyformán reagálunk bizonyos helyzetekre, sokszor más az elképzelésünk, más a fontossági sorrend, másképpen látjuk és érzékeljük a világot, más mintát hoztunk a gyerekkorunkból. Ezért teljesen jogos és érthető, ha a házastársak egymásnak elmondják, hogy mit gondolnak, mit éreznek, mit szeretnének. Ez nem támadás! Ha viszont a másik fél ezt támadásnak érzékeli, akkor vége is a párbeszédnek, jöhet a visszavágás.

Minden, amit itt leírok, nem egy személyre érvényes csak... én még nem találkoztam olyan nővel, aki nem így viselkedett volna. Amúgy onnan lehet megismerni az ilyen nőket, hogy saját maguktól soha nem mondják el, hogy mit szeretnének, mi zavarja, mit lehetne másképpen csinálni. Viszont ha a társuk bármilyen problémát jelez, akkor visszavágnak: "de én is...", "de te is...". Akkor hirtelen kiderül, hogy tele vannak sérelemmel és elégedetlenséggel. De proaktív, megoldáskereső módon soha nem mondják el bajaikat, hanem csak akkor, ha a társuk valamilyen problémát jelez. Na akkor előveszik a tarsolyban tartalékolt sérelmeket, és "visszalőnek". Amúgy az is lehet, hogy elégedettek az életükkel és nincs is problémájuk, de akkor is ki kell találni valamit, amivel vissza lehet vágni. Azt nem lehet csak úgy szó nélkül hagyni, hogy az ő tökéletességüket valaki kritizálni merte... Holott senki sem tökéletes, mindenki hibázik. Sokféle módon lehet élni, nincs olyan hogy "tökéletes" viselkedés. Túl kellene látni a tányér peremén, és rájönni, hogy másképpen is lehet csinálni a hétköznapi dolgokat, mint ahogy anyuka tanította nekünk gyerekkorunkban.

Vajon mi történne, ha egyszer az életben egy nő úgy reagálna az általam előadott problémára, hogy "rendben, megértettem, hogy neked ez fontos, átgondolom, megpróbálom betartani". Megnyílna a föld alattunk és elnyelne minket? Miért annyira lehetetlen és elképzelhetetlen ez a magatartás? Nem lehet az ember társát megtisztelni azzal, hogy meghallgatom és átgondolom amit mondott, anélkül hogy elvitatnám, visszavágnék, vagy a saját sérelmeimről kezdenék beszélni? Könyörgöm, hol vannak a szellemileg érett, értelmes, lelkileg kiegyensúlyozott, nem paranoid nők? Mit lehet kezdeni egy olyan nővel, aki sértődékeny, mint egy gyerek, de mindig mindent jobban akar tudni, mindent és mindenkit irányítani akar maga körül, kontrollmániás?

Sok más problémáról írhatok itt még, ami engem zavar. Például az, hogy tele van a lakásunk fölösleges tárgyakkal és naponta újabbakat hoz haza a társam. Minden szekrény, fiók, polc tele van már zsúfolva, teljesen használhatatlan...semmit megtalálni nem lehet ebben a káoszban. Sokszor próbáltam megbeszélni a társammal, hogy ez zavaró számomra, de nem lehet. Azzal vágott vissza, hogy ez számára "életminőség", ha minél több használati tárgyat megvesz és körberakja magát vele. Számomra meg pont ez az életminőség romlása. Lehetetlen rendet tartani a lakásban, lehetetlen bármihez kezdeni, mert mindig minden tele van pakolva tárgyakkal. Mozdulni sem lehet már. Takarítani vagy port törölni sem lehet.. a garázs is tele van már pakolva. Valamilyen túlpörgött vásárlási és gyűjtögetési ösztön lehet emögött, amit nem lehet leállítani. Ha bemegyünk egy üzletbe vagy plázába, akkor olyan izgalmat és élvezetet látok a nőkön, hogy az döbbenetes. A vásárlás egy leállíthatatlan ösztön náluk. Olyan, mint egy drog. Sajnos ez is jellemző a nők többségére, nem egyedi eset.

A gyereknevelésbe természetesen nem lehet beleszólni az apáknak, az kizárt dolog. A gyerekek ki vannak sajátítva az anya által, az ő tulajdonuk. Az apa csak akkor jön képbe, mikor valamit ki kell fizetni. Minden anya gyereknevelési szakember, hiszen ő szülte meg a gyereket! Na de sokkal egyszerűbb dolgokban sem lehet dűlőre jutni. Próbáld pl. megkérni a társad, hogy a mosogatóba úgy rakjon be edényeket, hogy minél alacsonyabb legyen a feltornyosult mosatlan. Tehát lábosokat vagy magas peremű tálakat ne rakjon be alulra, mert akkor pillanatok alatt feltelik a kagyló és nem lehet már egy bögrét sem a csap alá tartani, használhatatlanná válik a kagyló. Ha pl. egymásba rakom a mélytányérokat és külön a lapostányérokat, akkor alacsonyabb tornyot kapok, mint ha úgy raknám hogy egy mély, egy lapos, egy mély, egy lapos... de ez a feladat meghaladja a nők geometriai képességeit, ezt nem sikerül véghezvinni. Arra is hiába kérheted, hogy ha egy tányér a reggeli után csak morzsás, akkor azt ne tegye be a többi zsíros edény közé, mert koszosabb lesz tőle. Csak öblítse el vízzel és tegye a tiszták közé. Nem lehet. Azt "rendesen" el kell mosni! Így percek alatt megtelik a kagyló mosatlannal.. A rendes elmosásról meg csak annyit, hogy a mosogatószivacs a legfertőzöttebb baktérium-tenyészet a háztartásban. De fontos, hogy azzal legyen minden elmosva. Bögréket is percenként veszi elő, kávéra, vízre, és egyszeri használat után nem elöblíti, hanem ott hagyja, majd én elmosom azt is, hiszen én mosogatok. Az egész lakásban spontánul szétszorva találhatók a vizes bögrék... én már rászoktam, hogy elmosás nélkül visszateszem az elmosott edények közé, mert nem lehet bírni a mosogatással azt a tempót, amilyen sebességgel veszi elő az újabb és újabb bögréket.

Ezek apróságok, amiket meg lehetne beszélni egy felnőtt emberrel, de nem... hiszen az támadás, kritizálás, stb. Milyen megterhelő dolog lenne, ha ilyen apróságokban alkalmazkodni kellene a társunkhoz! Ez, kérem, diktatúra, zsarnokság, kínzás! Egy nő alkalmazkodjon bármiben is a férjéhez? Ki van zárva! Ez rabszolgaság, elnyomás, sovinizmus, patriarchátus! Ilyen apróságokra figyeljen oda? Lehetetlen!

Milyen megoldás marad számunkra? A problémákat megbeszélni nem lehet, a dolgokon változtatni nem lehet. Visszahúzódunk, esetleg kiírjuk magunkból a frusztrációnkat. Vitatkozni nem érdemes, mert akkor a harcias asszonyka viszi a gyerekeket és a vagyon felét. Tanítani kellene az iskolában, hogy mit jelent az együttélés, milyen szabályokat kellene betartani. Hogyan kell egocentrizmus helyett figyelni a társunkra, paranoid sérelemkeresés és visszavágás helyett elgondolkodni a másik fél érvein...

Egy megoldás talán mégis van: szeretet. Szeretni kell egymást, annak ellenére, hogy nehéz az együttélés. Szeretni kell egymást, annak ellenére, hogy sokfélék vagyunk.