Füst Milán: "Amine emlékezete" című novellájáról van szó. Mint minden próza, ez is az olvasó által értelmezhető sokféleképpen. Számomra mégis döbbenetes volt, hogy női szemmel nézve mennyire másképpen fest ez a történet, mint ahogyan én értelmeztem. Sokat elmond az olvasó személyiségéről, világításáról az, hogy hogyan értelmezi ezt a történetet, mit lát meg belőle. És valóban van benne egy férfi-női egymásnak feszülés, ami számomra nem is volt egyértelmű az első olvasás után. Nekem nagyon tetszett az irás, mert egy olyan korszakban játszódik, ami még tele volt szenvedéllyel, titokzatossággal, művészi zsenialitással és kreativitással, legalábbis a mai lapos, közönyös tömegkultúrához képest. Itt olvasható, vagy hallgatható:

https://reader.dia.hu/document/Fust_Milan-Kis_regenyek-75

https://www.youtube.com/watch?v=kWZcWhLOykA&ab_channel=Irodalom

https://www.youtube.com/watch?v=7TC2HNC37LU&ab_channel=Irodalom

A történetben egy magyar földbirtokossal élhetjük át a sors szeszélyeit, hullámvölgyeit. Kicsúszott a kezéből az élete, és értelmetlenné, elviselhetetlenné vált, ezért el is akarja dobni magától. A felesége elhidegült tőle, vagy nem is szerette őt soha, a gyerekét kisajátította. A cselédjei, beosztottjai hanyagok, nem törődnek semmivel. A termés tönkremegy, a gabonatár leég, a biztosító nem fizet, kedvenc csikója megdöglik, és ezek a bajok évek óta csak gyűlnek, sokasodnak, fejére nőnek. Felesége egy önfejű, zárkózott, makacs, akaratos, titokzatosan különc asszony, akivel egyre kevésbé értik meg egymást. Mit tesz ilyen helyzetben egy magyar birtokos? Felutazik Pestre kártyázni, felejteni, menekülni az otthoni kudarc elől. Természetesen veszít, ahogyan ez előre látható, ahogyan ezt ő is érzi és sejti, de mégis kihívja a sorsot maga ellen. Mint valaki, aki nem akarja elhinni, és nem érti, hogy miért ment tönkre az élete, és valamilyen döntést akar kicsikarni a sorstól, hogy ha már tönkrement, akkor ne húzzuk tovább, legyen vége. Ha tényleg ellenem van a sors, akkor hadd lássuk, mit hoz a kártya? Majdnem mindene odalesz, egy vagyont veszít. Félájultan bolyong a városban, nem mer hazautazni, de nincs hová menjen. Végül régi ismerőséhez, Emma madámhoz tér be, azzal a nem titkolt hátsó szándékkal, hogy kér tőle egy kis pénzt, és folytatja a kártyával elkezdett rombolást, öngyilkosságot. Talán azért akar még több adósságot csinálni, hogy a végzetes lépést meg tudja tenni, rá legyen kényszerülve.

De a sors másképpen dönt. Emma madámnál egy titokzatos, gyönyörű nő vacsorázik éppen, aki első pillanattól kezdve teljesen megbabonázza őt. Nagyon érzékeny, csendes, visszafogott, és ebben a világvége hangulatban talán osztozkodnak, talán hasonló a sorsuk és lelki állapotuk. A szerelem, szenvedély és erotika keveredik benne a halálvággyal, Freud Erosz-Thanatosz kettőségét felidézve. A címben szereplő Amine az Ezeregyéjszaka meséinek varázslatos asszonya, és a férfi vakmerően kezd udvarolni neki, minden óvatosságot és udvariaskodást félredobva. Megérzi, hogy a nő is ugyanolyan kiszolgáltatott, kilátástalan, megoldhatatlan helyzetben van, mint ő. Egymásra találnak, együtt töltik az éjszakát. Másnap hajnalban hazaindul családjához, búcsú nélkül, gyáván, nem értve, hogy mi történik vele. A történet végét olvassa el mindenki maga.

Engem visszaröpített Amine emlékezete egy csodálatos múltba. Ahol Kosztolányi Esti Kornélja játszik, vagy Krúdy Szindbádja. Abba a múltba, amikor még volt értéke a kiemelkedő emberi tehetségnek, a művészetnek, és nem egy undoritó egyenlőségre visszanyesett lapos tömeg uralta a társadalmat. Abba a múltba, amikor még nem volt Hitler, Sztálin, nem voltak gázkamrák és tömegpusztító fegyverek. De volt Klimt, Freud, Kafka, Schnitzler, Mahler, volt Bécs-Budapest, volt a Nyugat folyóirat és kávéházi élet. Soha annyi gyönyörű műalkotás nem született, mint abban a korban. Amikor még volt értéke a könyvnek, szónak, versnek, írásnak. Ahogyan Kosztolányi írja a török-magyar nyelvrokonságról: “titokzatos és egzótikus, tőle kaptuk legszebb szavainkat, azokat a szavakat, melyek nélkül boldogtalan volnék. Költő vagyok, a szavak szerelmese, bolondja. Ti adtátok nekünk ezt a szót: gyöngy, és ezt a szót: tükör, és ezt a szót: koporsó. Te gyöngy, mely lelkem tükrében tündökölsz, koporsóm zártáig. Érted-e, ha ezt mondom: gyűrű, gyűszű, búza, bor? Már hogyne értenéd, hiszen ezek a ti szavaitok, s a betű is, az írás is, amelyből élek. Gyűrűm te, gyűszűm te, tápláló búzám, részegítő borom te“.

Van annál szebb, mint egy gyönyörű nő, akit csak egy gyöngyfüzér takar? Füst Milán csodálatosan magunk elé varázsolja azt az estét. A szereplők lelkiállapotát, gondolatait, érzéseit. Annak a kornak a varázslatát. A belső örvénylést, a kavargást, ami mindkét szereplőben látható, és a sors kiszámíthatatlanságat, ami összehozza őket, és még bonyolultabbá, de ugyanakkor gyönyörűvé teszi az életüket. Még érthetetlenebbé, felfoghatatlanabbá, kilátástalanabbá. De egy pillanatra megnyílik egy lehetőség, egy kapu, amin mindketten menekülhetnének, ha a mesék valóra válhatnának. Az Ezeregyéjszaka meséiben minden megtörténhet.

Ezért is döbbentem meg, mikor egy nőismerősöm elolvasta, és egy teljesen más képet irt le a történetről. Idézem, amit a férfi szereplőről irt:

“A főhősünk az én szememben egy értéktelen pasas. Az, hogy a szolgái meglopták és csapnivalók az annak köszönhető, hogy ő is az. A nőt akarja, szerelmes lett belé, majd köszönés nélkül távozik. Miért is? Mert a saját fejében gyártotta az elméleteket. Mert többre tartotta magát attól, hogy egy ledér nőbe beleszeressen, de közben meg vágyta azt a női melegséget amit otthon nem kapott meg. A múltban a magyar dzsentri egy külön fogalom lett. A nemtörődöm, hedonista, elkényeztetett, sokszor alul művelt, élvhajhász. Persze létezett ez más nemzeteknél is, de ennyire alpári módon, nagy tömegben nem tudom, hogy volt-e még ország ahol létezett ez a társadalmi réteg. “

És a feleségről: “Amúgy az asszony nagyon okos. Egyből érezte a férjén, hogy most valami nagy dolog történt. Szavak nélkül. Sokkal kedvesebb figyelmesebb lett, mert mi nők olyanok vagyunk, hogy ha még rossz is akkor is a mienk és ragaszkodunk hozzá (tudom nem mindenki, meg van az a pont amikor kimondjuk, hogy na ebből elég, de abban a korban egyedül maradni, vagy a férj szeretőjének árnyékában élni nem volt jó mulatság). Érdekes nekem ő az egyetlen pozitív karakter. Az asszony bár kemény, de meg van rá az oka. A férje értéktelen, elkényeztetett, lusta. Valószínűleg a megörökölt vagyonból éldegél és egyre rosszabbul.”

Szóval itt beindult a szokásos szapulás: ha nő vagy, akkor szapuld a férfiakat, akik mindent rosszul csinálnak, és mindenért hibásak. Védd a nőket, akik mindig jók, mindent jól csinálnak, és ha mégsem, akkor az is a férfiak miatt van. Számomra ez döbbenetes. Hogyan lehet ennyire egyoldalúan ítélkezni, egyoldalúan látni a férfi-női viszonyt? Én gyakran írok arról, hogy a feminista-balliberális propaganda az utóbbi pár évtizedben teljesen átírta a nők nézeteit, és ezzel az agymosással egy évezredes férfi-női szövetségből egy állandó harcot csinált, ellentétet gerjesztett, egy kutya-macska küzdelmet hozott létre közöttünk. Másképpen nem tudom értelmezni ezt a hozzáállást, ami az említett ismerősömön látszik.

Ahogy mondani szokás: nézzük meg az érem mindkét oldalát. Erre a mai egocentrikus ember nem képes, de a jegyzőkönyv kedvéért, a férfiszereplő védelmében idézek:

A cselédek hanyagságáért nem ő felelős. Ő számon kéri őket keményen, de az emberei nem törődnek vele: “A heremagomat embereim hagyták megfülledni s a magtáram éjjel kigyulladt ettől. Ugyanez a dög hagyta megzsizsikesedni nemrég tavalyi lencsémet.” A csikó halálával kapcsolatban is elővigyázatos volt, hiába: “Mondom a kocsisnak: egy pillanatra nem állsz meg vele, vagy ha megállsz, nem szállasz le a kocsiról. És vigyázol, hogy meg ne hüljön. Itatni meg éppen nem itatsz.” Még fel is pofozza a kocsist, mikor kiderül, hogy az nem tartotta be az utasítást, és emiatt a csikó megdöglik: „egy hatalmas pofont is adok neki. Amire fogta magát, elment. Biztosan az anyjához ment el panaszkodni. Nagy bestia, nagy intrikus volt ugyanis az öregasszony a faluban.” Szóval akkor lássuk csak, miért nem tudja az embereit fegyelmezni? Mert a felesége nem áll mellette, hanem a cselédeket pártolja vele szemben, és a bestia öregasszony intrikus a faluban. Ki az, aki itt irányit, és közben a férfit hibáztatja? A feleség és az öregasszony.

Na de hiába, a feminista nézetben csak a férfi lehet hibás. Ha nem elég kemény, akkor azért hibás, mert hanyag, és ha meg keménykedik szigorúan, akkor meg az a baj, és kikiáltják bántalmazónak. Bármit teszel, ha férfi vagy, akkor te vagy a hibás. A feminista olvasó szerint azért sajátította ki a gyerekeket a feleség, mert féltette a férj durvaságától. Ami természetesen nem igaz, hiszen a nő már a gyerek születése előtt kitalálta, hogy mindenképpen Amádé legyen a gyerek neve, hogy azt tudja mondani neki: “Amádé, kié vagy? Az anyádé”. Ennek semmi köze ahhoz, hogy a férje durva volt-e a gyerekkel, vagy nem, hiszen még meg sem született, és már akkor el volt döntve, hogy az anyáé. “Meg kell itt jegyeznem, hogy legkisebb fiam feleségem akaratos szeszélye folytán kapta már a nevét is. Ő ehhez a fura névhez ragaszkodott s az ember egy gyerekágyas, lázas asszonnyal nem akar vitatkozni. (Láza is volt ugyanis e szülése után.) – Mikor megkereszteltük a fiút, fel kellett mutatnunk még a keresztlevelét is, az ágyába kellett odavinnünk, annyira ragaszkodott e találmányához. Így lett Amádé a legkisebb fiamból” Nem közösen kellene a gyereknek nevet adni? Nem egy akaratos, uralkodó, kontrollmániás nő az ilyen? “Eléggé ismertem már őt akkor is ahhoz, hogy ezt tudjam. Jelentette pedig: hogy csak áldozatnak tekinti ő, tőlem való anyaságát s hogy kizárólag a magáénak tekinti, vagyis eltulajdonítja a gyerekeimet, – s még sok minden egyebet jelentett. Szokta is volt félig tréfás figyelmeztetésképp mondani nekem, ha csak hozzájuk nyúltam is: vigyázat, magántulajdon.”

 Szóval milyen is ez a feleség, akire a feminista olvasó azt mondta, hogy az egyetlen pozitív karakter? Talán támogatja, segíti, férje mellé áll, ahogyan a férfi-női szövetségben kellene? Dehogy. A cselédek pártját fogja, a férjének odaszól, és választ se várva ítélkezik fölötte: “Amilyen a gazda, olyan a cseléd, – mondja nekem szelíden, mikor már elmentek. S azzal nevet egyet s szokása szerint bíráló és baljós hatalomként rögtön visszavonul, nehogy felelhessek neki”

Szerencsétlen férje annyira egyedül maradt a küszködésben, hogy már magáról is elhiszi és mondja: Hanyag vagyok. Addig-addig taszítja el magától a feleség a férjét, amig egy másik nő ágyában köt ki, és hiába jön utána haza, már nem bírja elfelejteni a mesebeli nőt. A feleség csak ekkor kap észbe, de már későn: “S jött a feleség… szeliden nézett a szemembe, – megfogta a kezemet is…– Minek a jóság? – ordítottam fel erre magamban, mint a farkasok. – Minek az annak, Úristen, aki nem akarja? ha már csak hímzett papucsokat akar. Azt add annak, amit akar, – követelődztem.”

Döbbenetes, hogy mennyire másképp látja egy feminista olvasó a történteket. És természetesen nem csak ebben az esetben, hanem mindig, mindenhol. Gustav Flaubert Bovaryné-jét is „újraírtak“ feministák, mert szerintük nem létezhet negatív női szerep, aki az úrhatnámságával, nagyzolásával, sznobságával és hűtlenségével a becsületes, tisztességes, szerető orvos férjét tönkreteszi és csődbe taszítja. Át kellett írni a regényt, úgy, hogy mindenért a férfi legyen hibás. Ebből még filmet is csináltak, nemrég láttam. Flaubert forog a sírjában. A történelmet újrairják, visszaforgatják az időt. Ez már beteges harc, küzdelem, háború a férfiak ellen. Na de a feministáknak mindig igaza van. Még a multban is igazuk kell legyen. Egy nő nem lehet rossz, egy férfi nem lehet jó, ez ki van zárva.

Az Amine emlékezete egyáltalán nem erről szól. Eszembe nem jutott volna férfi-női ellentétek szempontjából elemezni, ha a feminista ismerősöm nem vett volna rá. Vajon megérte?