Egy vasárnapi apa viszontagságai

20200807_190729_1.jpgVakáció van, ilyenkor nálam vannak a gyerekek kétszer két hetet. Legalább lehet strandolni, kirándulni velük, jobban összeszokunk, mint a hétvégi rövid láthatásokon. Láthatás: még a szó is undorító egy apa számára, aki ott volt a gyerekek születésekor, pelenkázta, etette, altatta, fürdette őket, játszott velük, éjszakázott ha sírtak, ápolta, ha betegek voltak, együtt nevetett, énekelt és táncolt velük.

Anna lányom, a legidősebb, 15 éves gimis, mindenből jeles. Okos, szép lány, gondok nélkül átvészelte a válás okozta problémákat. Ő mondta valamelyik nap a kisebb fiútestvérének, Andrásnak, hogy: "milyen érdekes, neked van egy nővéred, egy bátyád, és van húgod meg öcséd is". Valóban, András a középső lenne az öt gyerekből, csak az a bökkenő, hogy a két kistestvért ők sem látták már 9 hónapja. Semmilyen kapcsolat nincs velük. Néha még álmodom róluk: Blanka, aki egy cserfes, csillogó szemű, okos, talpraesett kislány. Mikor még itt laktak nálam, minden nap mentünk játszótérre, de jött velem vásárolni is, vagy bárhová mentem. A Postán mindig kapott egy Dörmi macit, az üzletben meg egy túró Rudit. Bicikliztünk, kirándultunk a környéken... alig tanult meg beszélni, máris tudta az összes autómárkát, már távolról felismerte az autókat, és mondta, hogy milyen márka. Szėpen énekelt, táncolt, az oviban is szerették. Eltűnt az életemből, egyik napról a másikra. Balázs, az öccse még nem is beszélt, mikor elköltöztek. De mindenki ismerte és csodálta őt is a környéken, a kis szőke göndör hajával, a mosolyával, ahogyan mindenkinek integetett a buszon, mikor leszálltunk. 

Budaörsön, egy kertes családi házban laktunk, és mikor hétvégén itt voltak mind az öten, akkor olyan volt az udvarunk, mint egy játszótér. Egyszer egy arra sétáló gyerek meg is kérdezte az anyjától, hogy: "Anyu, ez egy ovi?". De nincs már itt senki, magányosan rozsdázik a csúszda és lengedezik a hinta az udvaron. A homokozóban gyűlnek a falevelek. A diófára nem mászik már fel senki, csak a hangyák. A gyerekszobában porosodnak a játékok. Itt minden úgy van, ahogyan volt, mikor még élettel volt tele. Az élet már nincs tele semmivel. Üres, élettelen.

Sajnos mindkét családom csonka család lett, követték a kétharmados többséget, akik elválnak ebben az országban. Apaként semmit nem tudsz tenni ellene. Az anyák fogják, és viszik a gyerekeket. Maradnak fotók, emlékek, álmok, csonka udvar, csonka ház, csonka lélek, csonka élet. Féltestvérek elszakadnak egymástól, nagyszülők unokáktól, az apával meg amúgy sem törődik senki. Olyan világban élünk, ahol még a csapból is az "emberi jogok" folynak, de ez az apákra és gyerekeikre nem vonatkozik. 

Az "A" családom (Anna, Attila, András) még félig megvan... 2013-ban költöztek el, de csak közelre. Hétvégeken tudtunk találkozni. Igaz, így is sokszor kínszenvedés volt a láthatás, mert az anyjuk sokáig mindent elkövetett, hogy ne találkozzunk..folyt a gyámhivatali, bírósági cirkusz. Aztán nagy nehezen elmúlt a paranójája és hisztériája, és belenyugodott abba is, hogy nem tud zsarolással még több pénzt kipréselni belőlem. Voltak jó évek, voltak szép idők a láthatással eltöltött hétvégeken is. De sok szempontból azt látom, hogy nem volt sok értelme. Nem hiszem, hogy olyan emberekké nőnek fel, amilyenné én is irányítgattam volna őket. Nem tudtam átadni nekik a könyvek, az irodalom, a tudományok iránti szeretetemet, nem tudtam átadni nekik a jól elvégzett munka becsületét, a felelősségvállalás fontosságát, az általam fontosnak tartott értékrendet. Nem tudtam tanítani őket, holott német tanárként ez könnyű lett volna, már anyanyelvi szinten lehetnének több nyelvből is. Tehetséges, okos gyerekek így is, de fele annyi odafigyelést és gondoskodást kaptak, mint ha két szülő nevelte volna őket. 

A "B" családom (Blanka, Balázs) még inkább elárvult. Nekik még hétvégi apjuk sincsen, mert távolra költöztek. Nem is emlékeznek már rám. Pedig nagyon szerettük egymást, velem töltötték életük első éveit. Nem dolgoztam, hanem otthon voltam velük. Tavaly májusban egy vita után az anyjuk már el akart költözni anyóshoz, de mikor látta, hogy a gyerekek mennyire örülnek az apjuknak, mennyire lelkesen fogadnak engem, akkor meggondolta magát. Visszajöttek pár hét különélés után. Aztán ősszel mégis elmentek. Azóta semmit nem tudok róluk. Soha nem fogom megérteni. Nincs lelkiismeret furdalása az anyjuknak, hogy elvette a gyerekektől az apjukat? Én már nem bírnám lelkileg ezt a látogatós apa szerepet másodszor végigcsinálni. Egyszer elég volt.

Egy őrült világban élünk. Mindkét családom felszámolása és a többi sokezer elvált család is jelei, szimbólumai annak a káosznak, amit az utóbbi évtizedek társadalmi változásai hoztak. Minden egyes szétesett család egy bűnjel. Egy nárcisztikus, önmegvalósító, önző, elkényelmesedett, elhülyült liberális világ bűnjele. Ahol mindenkinek csak jogai és szabadságai vannak, de kötelességei nincsenek. Ahol senki nem tud és akar máshoz alkalmazkodni, tehát képtelen együttélésre. Ahol a tettesek áldozatszerepbe bújva vádolják a valódi áldozatokat. Egy ilyen világban tényleg nem érdemes már családot alapítani. Nem érdemes semmit felépíteni, nem érdemes dolgozni. Úgyis lerombolják. Szobordöntögetés lett ennek a korszaknak a jellemzője. 

Szomorú, de lassan azt kezdem látni, hogy a világ szétesése követi a magánéletem szétesését. Migránsválság, pandémia, polgárháború, gazdasági válság. Egy őrült világban nem lehet megőrizni a magánéletben sem az értékeket. A külső széthullás és a belső széthullás kéz a kézben jár. Egymást követik, egymást okozzák. Tavaly még azt hittem, hogy csak a magánéletem ment tönkre. 2020 erre rácáfolt.