Nemrég megismertem egy társasjáték esten egy ADHD-s lányt. Játék közben beszélgettünk, és elmondta, hogy tanárnő akart lenni, de a pálya-alkalmassági vizsgán nem engedték át, mert ADHDs. 40 éves, férjet keres, munkát keres. Szeretné, ha rendeződne az élete, mert akkor a betegsége sem annyira uralkodik el rajta. Én persze azonnal jelentkeztem, hogy segítek neki ebben 😊. Amúgy alig tűnt fel, hogy nem átlagos a személyisége, tulajdonképpen első látásra alig látszik rajta. És egy csinos, magas, vékony nő, nagyon hasonlít a második exemre. Aztán további beszélgetések során gyorsan kiderült, hogy miért van ő egyedül 40 éves korában, és miért nem volt még párkapcsolata. Amint elkezdtem bókolni neki, és érzelmekről beszélni, azonnal leblokkolt. Elég durván felszólított, hogy ne színészkedjek, ne játsszam meg magam, neki ne írjak ilyeneket, mert letilt… pedig semmi különöst nem írtam, csak a szokásos udvarlás volt, ami minden normális nőnél működik. Szóval nekem úgy tűnik, hogy az ADHD nem csak figyelemzavar, hanem az autizmust is érinti valahogy. Mindenesetre az, akinek kellemetlen érzelmekről beszéni, az inkább autista és nem alkalmas egy átlagos párkapcsolatra.

Nem tudom, hány év kell még elteljen ahhoz, hogy a lelkibetegségek, személyiségi zavarok, és szellemi hiányosságok teljes tárát megismerjem. Írtam már régebben is, hogy a társkeresés 40 fölött tulajdonképpen pszichológusok számára egy érdekes terep, mert a keresés közben végig lapozhatják a pszichológiai betegségek nagykönyvét, és minden eset leírásra találnak valakit. Nekem volt már szerencsém jópár bipoláris nőhöz (ez gyakori), volt már depressziós, paranoid, pánikbeteg, szorongásos és skizofrén, de még agorafobiás is, és mindig találok újat. És úgy tűnik, hogy azok mellett, akinek öröklött, biológiai oka van a betegségre, egyre több a környezet által kiváltott személyiségzavar. Van pl. a „beautiful princess disorder” vagy „princess syndrome”, ami a közösségi média által kiváltott nárcisztikus betegség. Az állandó szelfizés és like-vadászat függőség. Szociológusok, pszichológusok már foglalkoznak ezzel a témával, mert az internet és fogyasztói társadalom teljesen megváltoztatta az utóbbi évtizedekben azt a környezetet, amiben élünk, azokat a hatásokat, amik a környezetünkből érnek minket.

 Tényleg el kell gondolkodni azon, hogy miért van ennyi kapcsolatképtelen, szingli ember, miért van ilyen sok személyiségzavar, személyiségtorzulás, viselkedészavar. Még soha nem volt ilyen könnyű kommunikálni egymással, bárhol-bármikor, és mégis magányosak vagyunk. Még soha nem volt ilyen magas életszínvonal és jólét, és mégis boldogtalanok vagyunk. A látszatok világában élünk. Az önbecsapás világában élünk. A kiszámíthatatlan, gyors változások világában élünk, ahol nincs biztonság. Egzisztenciális félelmek vannak, széthullt családok, vagdalkozó emberek, akik fel sem fogják, mi történik velük. Csak a jelen pillanatában élnek, képtelenek tervezni, bármiért felelősséget vállalni, egyáltalán látni a döntéseik következményeit. Az, ami egy adott pillanatban jónak tűnik a pillanatnyi igényeik kielégítésére, azt választják. Mint egy gyerek. Tényleg alig látok felnőtteket, akik hosszú távon képesek tervezni, felelősséget vállalni, és kitartóan dolgozni a célok érdekében. Látok viszont sok homo impulsust, aki ösztönösen, zsigerből döntve cselekszik, és nem foglalkozik azzal, hogy jó döntéseket hozott-e. Nem érdekli az, hogy mások mit mondanak, milyen visszajelzéseket adnak. Nem érdekli a döntései eredménye. Nem tanul a hibáiból, hiszen tökéletesnek gondolja magát. Ő mindent mindig jól csinált. Mert az egyetlen szempont, amit figyelembe kell vegyen: a saját igényei. Senki és semmi más nem érdekli.

Azt hiszem, azért jutottam el ide a töprengésben, mert mostanában is tanulságos dolgok történtek a második exemmel kapcsolatban. Kezdem lassan látni, hogy mit-miért csinál. Nagyon nehéz nekem megérteni a viselkedését, mert teljesen irracionálisnak tűnik. Csak ha figyelembe veszem ezt az ADHDs, impulzív viselkedést, akkor tudom megérteni. Ez az ADHDs lány, akit említettem, segített abban, hogy jobban megértsem az exem viselkedését. Régebben is sokszor feltűnt, hogy sok mindenbe belekezd, félbehagyja. Hogy beszélgetés közben is csapong témák között. Gyakran hadar, nem következetesen beszél. Teljesen váratlanul, felelőtlenül, meggondolatlanul hoz egymásnak ellentmondó döntéseket, és ő maga sem tudja, miért. Csak azért, mert az akkor, abban a helyzetben jónak tűnt. De hogy hosszú távon mi lesz a következménye? Azon nem gondolkodik. Homo impulsus. Csak egy példa: a Covid után volt egy kormányzati intézkedés, hogy gyereket nevelő szülők a személyi jövedelemadóból visszaigényelhettek 809.000 Ft-ot. Ezt a kedvezményt mindkét szülő megkaphatta, és az exem jelentkezett is akkor nálam, hogy vegyük igénybe. Ehhez közös lakcím kellett volna, és azt írta nekem, hogy feljönnek vidékről, és bejelentkeznek újra az én lakcímemre, hogy megkapjuk az adóvisszatéritést. Én örültem, hogy találkozhatok velük, legalább a lakcímátírás miatt. Aztán valami miatt meggondolta magát. Mégsem. Buktuk a 2 x 809.000 Ft-ot. Ki tudja, miért?  

Most legutóbb azt a vádat kaptam meg tőle, hogy én soha nem beszélem meg vele a döntéseimet, csak kész helyzet elé állítom. Hmmm… Én úgy emlékszem, hogy ő volt az, aki 5 év együttélés után egyszer csak úgy döntött: elköltözik. Nem velem beszélte meg a döntését, hanem a húgával. Engem kész helyzet elé állított, semmit nem tudtam tenni, csak elbúcsúzni a gyerekeimtől, erre volt 10 percem. Aztán 4 évig nem láttam őket. Én már a legelején próbáltam kompromisszumokat keresni, megoldásokat javasolni. Semmit nem fogadott el. Próbáltam felhívni a figyelmét a döntésének a hosszútávú következményeire is, de nem érdekelte. Aztán 4 év után belátta ő is, hogy zsákutcába ment bele, mert Komlón nincs munka, nincs jó iskola, nincs jövő. Visszaköltöztek Budapestre. Ezáltal adódott egy új lehetőség: a co-parenting. Ő nem akar párkapcsolatban élni velem, de szeretné, hogy a gyerekeknek apja maradjak, tehát ez lenne a megoldás. Ennek érdekében kerestem eladó lakást a közelükben, hogy megvalósítható legyen. A gyerekek is örültek, hogy minden nap találkozhatnak majd velem, hiszen a szomszéd házban fogok lakni. Még az exem is segített lakást keresni, ő is megnézett pár eladó lakást a közelben. A hétvégéket meg nálam töltötték, tehát gyakorlatilag „teszteltük” a co-parentinget és működni látszott.

Aztán egyszer csak valami kattant a fejében, és úgy döntött: mégsem. Homo impulsus. Mit számít az, hogy engem addig bolondított.. mit számít, hogy az eladó lakás tulajdonosát bolondítjuk, nem érdekes. Nem, és nem. Miért? Csak. Mégsem. Pedig ezek hosszútávú döntések… megbeszéli velem? Nem. Csak dönt a sorsunkról, a gyerekek sorsáról. Aztán persze, mikor a gyerekek lebetegedtek, és neki dolgozni kellett, akkor engem hívott, hogy vigyázzak rájuk. Rohangáljak Budaörsről… pedig milyen egyszerű lett volna, ha a szomszédban lakom. Úgy tudtam volna apa maradni. A gyerekek szeretnek, és nem akarnak más apát. A hétvégi, látogatós apa nem megoldás, azt már megtapasztaltam az első családommal. Ott már nagyok a gyerekek: 19, 17, 12 évesek. Bármennyire igyekeztem, nem tudtam apjuk maradni. Tulajdonképpen idegenek. Tegnap beszéltem a nagylányommal, hogy voltam táncházban, és milyen jó lett volna, ha együtt megyünk, mert ő néptáncos. De más rendezvényekre is járok, ahová vittem volna őket. Az anyjuk egy otthon ülő pöfeteg, ezért lemaradtak sokezer lehetőségről. Budapesten azért érdemes élni, mert rengeteg kulturális rendezvény van. Sok közösség van, amibe lehet járni, ha valaki nem otthon ülős vénasszony. Sajnos a gyerekeim erről lemaradtak. Mennyi élmény, mennyi ismerkedési lehetőség, mennyi öröm és élvezet! Ehelyett otthon ültek az anyjukkal. A kamasz fiam csak számítógépes játékokkal tölti az idejét. A kicsiről meg nem is tudok semmit. Mindenesetre sikeresen elidegenítette tőlem őket az anyjuk, az első exem.

A második családommal ezt megelőzhettük volna. Még kicsik a gyerekek: 6 és 8 évesek. Tudtuk volna együtt nevelni őket akkor is, ha nem párkapcsolatban élünk. Most megvétózta a második exem ezt a lehetőséget is. És ami még fájdalmasabb: engem vádolt meg azzal, amit ő tett: hogy teljesen váratlan döntéseket hoz, amit nem beszél meg velem. Engem mostanig semmilyen döntésébe nem vont bele: hogy elköltöznek Komlóra, hogy visszaköltöznek, hogy hová íratja be iskolába a gyerekeket. Teljesen impulzív módon dönt, egyedül, még csak hozzá sem tudok szólni. Közben meg képes volt szó szerint ezt írni nekem:

„Minimum lenne, hogy a párodat egyenrangú félként kezeled, ha valakivel kapcsolatban akarsz lenni. Tisztelet, elfogadása a véleményének, kívánságainak, terveinek... De te mindig egyedül tervezgetsz pl. Es bármikor megváltoztatod, amit egyszer mondtál.”

Atyaég… Istenem… Ez pont az, amit ő csinál évek óta. Például: egy lakáshirdetésből tudtam meg véletlenül, hogy Komlóról visszaköltöztek Budapestre (meghirdette, hogy eladó a lakása). Soha semmit nem beszélt meg velem sem a gyerekekkel sem a közös életünkkel kapcsolatban. Egyszerüen döntött, és kész tények elé állitott. Én és a gyerekek teljesen kiszolgáltatottak vagyunk egy ilyen impulzusvezérelt, meggondolatlanul, csapongóan döntéseket hozó embernek. Egyik nap azt mondja, hogy semmi közünk egymáshoz, csináljak amit akarok, másik nap azt mondja, hogy miért nem beszéltem meg vele. Én csak felhivom a figyelmét a döntéseinek a következményeire, amitől persze megsértődik. Letilt messengeren, ennyit tud. Az,hogy emiatt nem tudok jelentkezni, ha szeretnék találkozni a gyerekekkel, az nem érdekli. Az ő világa sérelmekből áll, amire impulzív módon reagál. Homo impulsus.