Szombat van, egy szokásos szürke novemberi hétvége. Jól megraktam a kandallót, hogy ellensúlyozzam a délutáni borongós hangulatot. Egy kis vodka-narancs is besegít. Egy éve tart már a karantén, egy éve nincs semmilyen társaság, közösség, emberi közelség az életemben. Egy éve nincs családom. Sajnos rengeteg idő volt gondolkodni. Blogot írni sem volt kedvem utóbbi időben. Szerintem ez lesz utolsó írásom.

Sokan vagyunk úgy, hogy ebben a helyzetben fel kell tennünk a kérdést: mit kezdjünk életünkkel? Az ember egy szívós lény, sok mindent kibír. Elbotlik, feláll, újrakezdi. Van hite, kitartása, reménye, bizalma. Idővel viszont egyre nehezebb lesz. Nem érzem, hogy megöregedtem volna, de a külvilág már leírja a 40 fölötti embereket. Nem vagyunk már elég jók, ha munkát vagy társat keresünk. Hiába vagyok fiatalos, hiába szeretnék új életet kezdeni, családot alapitani, családban élni, nem lehet.

Magam is néha elgondolkodom, hogy miért, mi értelme lenne? Ha kétszer nem sikerült, akkor miért próbálkozzak újra? A családjogi feltételek nem változtak, továbbra is kockázatos férfiaknak gyereket vállalni: ha nem úgy táncolsz, ahogyan a nő fütyül, akkor elhagy, és viheti a gyerekeket… téged kisemmiznek, tartásdíj-rabszolga leszel. Bolond minden férfi, aki ilyen feltételekkel házasodik. De mit tegyek, ha nekem ösztönös, természetes igényem családban élni? Boldog voltam látni, ahogyan a gyerekek pár hónapos csöppségként felfedezik a világot, sírnak-nevetnek, megtanulnak járni-beszélni, szeretni-haragudni. Ahogyan már pár hónaposan megvannak a saját elképzeléseik, akaratuk, ahogyan próbálnak érvényesülni, dacoskodni, hisztizni, kibékülni, vigasztalni és vigasztalódni. A felnőtt világ minden öröme és bánata megvan már bennük, mikor teli pelenkával totyognak végig a lakásban. Öt gyereket segítettem a világra, segítettem felnőni, és ők segítettek nekem boldognak lenni.

Csak hát volt két hősanya, akik elrabolták őket. Durva szó a rablás, de ez történik sajnos naponta sok esetben, hiszen 20-25 ezer válás van évente Magyarországon. Elméletileg lennének az apáknak is szülői jogai, de ezeket lábbal tiporják. Az exeim sem költözhettek volna el a gyerekekkel a hozzájárásom nélkül, de a lakcím változást „elintézték” nélkülem. Nem irathatták volna be a gyerekeket óvodába-iskolába a hozzájárulásom nélkül, de „elintézték” nélkülem. Elintézik a családi pótlék és családi adókedvezmény kifizetését is, apa nélkül. Papíron léteznek apai szülői jogok, de a valóságban nem. „A gyereknek az anyánál a helye”, ez van még mindig a fejekben. A buta emberek fejében.

Az exeimről is kell írjak, utoljára. Már többször megtettem, de idővel tovább tisztul a kép. Nagyon hasonló történet volt mindkét családom-párkapcsolatom kudarca. Első körben persze azon kell elgondolkodni, hogy hol hibáztam én? Több hibát követtem el, de az első mindjárt az volt, hogy nem tartottam be a régi bölcs mondást: „nézd meg az anyját, vedd el a lányát”. Mindkét anyósom domináns személyiség volt, aki otthon nadrágot hordott, és apóst irányította. Kőkemény matriarchátus volt, amiben felnőttek az exeim. Ezt sajnos csak utólag látom ennyire tisztán. Az anyósok eleinte visszafogják magukat, mikor bemutatkoznak a vőnek, mert a férfiak általában nem szeretik a domináns nőket. Minden anyós a jobbik énjét mutatja eleinte, aztán ha megvolt az esküvő, akkor jön a fekete leves.

Szóval figyelnem kellett volna erre, hiszen aki ezt a domináns anyai mintát látta, ebben nőtt fel, az ezt próbálja majd követni. Én meg voltam annyira buta, hogy azt gondoltam: oké, nekem mindegy, hogy anyós milyen, hiszen nem fogunk a közelükben élni. Első anyósom 10 óra utazás távolságra lakott, a második 4 órára. Igen ám, csak ott van a telefon, ott van skype. Naponta fel lehet hívni anyukát, ha valaki 40 éves korában sem tudott elszakadni domináns anyától. Meg lehet beszélni vele mindent, a hétköznapi életünk minden apró mozzanatát. Lehet neki panaszkodni, hogy a férj „nem fogad szót”, úgy ahogy kellene, és anyós persze mindenben igazat ad „pici lányának”. Egyenes út a válásba.

Miért fogtam ki pont én ilyen nőket? Ezen is sokat gondolkodtam. A választ akkor kaptam meg, mikor az első feleségemmel felkerestünk egy családterapeutát, és ő megkérdezte, hogy miért szeretett a feleségem belém, miért jött hozzám feleségül? A válasz az volt, hogy „mert egy békés, magabiztos, nyugodt, megbízható, kedves ember volt”. Az vagyok most is. Csak ez félreérthető. Aki ösztönösen papucsférjet keres, mint az exeim, azoknak vonzó tulajdonságok ezek. Azt sugallják: ez a férfi nem fog vitatkozni, hanem mindent elfogad, amit én akarok. Mehet a női dominancia. De ez tévedés, én nem voltam soha papucsférj, és nem is tudok az lenni. Én kellett volna észre vegyem, hogy ők tévednek az én megítélésemben. Nem vettem észre. Én csak azt láttam: egy szép, vonzó, szimpatikus, kedves, művelt nő. Gyereket akar, szeretjük egymást. Miért ne venném el feleségül?

Szóval, naiv voltam. Számomra evidens volt a párkapcsolaton belüli egyenrangúság: hogy az apa is beleszólhat a gyerekek nevelésébe, vagy abba, hogy a fizetésemet mire költsük. Női oldalról viszont úgy néz ki az "egyenrangúság", hogy: ne szólj bele a gyereknevelésbe, ne szolj bele a lakberendezésbe, ne szolj bele, hogy mire-mennyit költünk. Másképpen nincs harmónia! Számomra  az is evidens volt, hogy egy 30-40 éves nő, ha férjhez megy, akkor el tud kellően szakadni a szüleitől, és az új családjában a társával együtt új együttélési szabályokat képes kialakítani. Eszembe sem jutott volna, hogy pont engem szemelnek ki papucsférj-jelöltnek… Hibáztam.

Hibáztam sok más mindenben is. Senki nem tökéletes. Bocsánatot kértem, nem bocsájtottak meg. A másik oldalon nem is volt soha semmilyen belátás, megbánás, bocsánatkérés, holott ők is hibáztak. De hát ők ugye tökéletesnek gondolják magukat, és kizárólag engem hibáztatnak, hogy tönkrement a kapcsolat. Ezzel amúgy nem lógnak ki a sorból, mert ez a mai posztmodern liberális-feminista világ egyik fő jellemzője: ne foglalkozz azzal, hogy te mit tettél vagy nem tettél meg a család megmaradásáért! Ha valami nem tetszik, akkor fogd a gyerekeket, és menj! Hát csak nem fogsz egy olyan elavult patriarchális közösségben élni, amiben nem tudod megvalósítani önmagad és nincs meg minden szabadságod? Dobd el a társadat, a gyerekeid apját, ha nem úgy táncol, ahogy te fütyülsz. Dobj el mindent, ami nem téged szolgál ki, ami nem tökéletes. Keress jobbat!

Aztán persze jön a nagy pofáraesés, hogy egyedülálló anyaként sem könnyebb. Sőt, ezerszer nehezebb. De egy hősanya ezt soha nem ismerné be. Inkább kínlódva és hősködve leéli a következő 30-40 évet, akkor sem ismeri be hogy hibázott. Inkább nyomorog, mert minden válás egy anyagi katasztrófa is. Inkább tönkreteszi a gyereke életét is, de neki akkor is igaza van és jól döntött. Én visszafogadtam volna bármelyik exemet, most is visszafogadnám. Mert látom az öregkori magányt, és látom, hogy kik vannak a társkereső piacon. Borzalom. Lelkibeteg emberi roncsok, elviselhetetlen személyiségű, összeférhetetlen, tévelygő szerencsétlenek. Én ezekhez képest herceg vagyok fehér lovon. Egyik exemmel 10 évig éltünk együtt, a másikkal 5 évig. A jelenlegi életükhöz képest sokkal jobban, boldogabban éltünk, ha a család egészét nézzük, és nem csak a kívülről bebeszélt női önmegvalósítási igényt, ami miatt ők esetleg néha boldogtalanok lehettek.

Ez a kívülről táplált családrombolás évek óta ezerrel pörög a médiában, pont tegnap indult egy ilyen kampány, ráadásul keresztény szervezetek kezdeményezésére. Ismerd fel a bántalmazó kapcsolatot, és menekülj! Erre biztatnak. Már a csapból is ez folyik. Agyon vagyunk már érzékenyítve. Már az is elhiszi, hogy bántalmazó kapcsolatban él, aki valójában nem. Elég, ha nem vagy papucsférj, máris kikiáltanak bántalmazónak. Hajrá, legyen még több válás, nem elég a 67%! Iszonyúan ártalmas, ha a többséget is megpróbáljuk rávenni, hogy fedezze már fel magán is, a saját kapcsolatán is, hogy ő egy bántalmazó kapcsolatban él. Ez történik ilyen kampányokkal. Valóban vannak visszaélések és bántalmazók, és kellenek segélyszervezetek, akik ezeken az embereken segítenek. De ez egy minimális kisebbség, akikhez  el sem jut egy ilyen kampány, mert a valódi áldozatok elszigetelten élnek, és a valódi tetteseket sem fogja meghatni. Semmi hatása nem lesz a probléma megoldására. De a többségre, akikhez eljut, negatív hatással lesz, mert sokan hajlamosak áldozatszerepbe bújni, és megerősítést keresni, hogy a társam egy "bántalmazó", mert nem azt csinálja, amit én akarok.

A feminista-marxista osztályharc köszön itt vissza, miszerint vannak statikus "tettes" és "áldozat" szerepek. Elnyomók és elnyomottak. Primitív leegyszerűsítése annak a valóságnak, miszerint minden emberi kapcsolat egy akció-reakció, interakció, csoportdinamikai kölcsönhatásokkal. A legritkább esetekben valós az a kép, amit itt felvázolnak: hogy egyik fél ok nélkül zsarol, bántalmaz, kihasznál, függőségben tart. Egy százalék alattira becsülöm az ilyen kapcsolatokat. De ezt akarják rávetíteni a többségre, elhitetni mindenkivel, hogy ő egy "bántalmazó" kapcsolatban él. Ha valaki olvasta pl. Eric Berne könyveit a játszmákról, akkor egy pillanatig sem gondolhatja, hogy ennyire egyoldalúak a párkapcsolati konfliktusok. Mindkét fél hozzájárul az ilyen bajokhoz, csak vannak emberek, akik tökéletesnek hiszik magukat, és ezért képtelenek saját elkövetett hibáikkal is szembenézni. Inkább áldozatszerepbe bújva mutogatnak a "tettesre", aki mindenért hibás. A saját szerepüket nem akarják látni, csak azt, hogy a "tettes" mit követett el. Ja, hogy ez "áldozathibáztatás"? Akkor körbeért a feminista érvrendszer, ami támadhatatlan, totalitárius.

Vajon hány család ment tönkre ilyen külső befolyás hatására? Hány százezer gyerek kell felnőjön csonka családban, félárván? Mekkora károkat okoznak ezzel a társadalomnak, a nemzetgazdaságnak? Miért nincs egyetlen párt sem a parlamentben, amely tenne valamit a libsi-femináci családrombolás ellen? Az én esetemben egész konkrétan tudom, hogy ki beszélte be az exfeleségemnek a "bántalmazó" kapcsolatot. Első válásomnál egy budaörsi femináci családgondozó és a feleségem kecskeméti rokona, nagynénije. Olvastam a levelezésüket. A második válásomnál a második feleségem húga volt a "segitőkész" rokon. Mindig akad valaki, aki családfelszámolásban jeleskedik, persze a "legjobb szándékkal". Ez lesz mindaddig, amig végre bevezetik a váltott elhelyezést, amivel felére csökkenne a válások száma. Népszavazással kellene rávenni a hatóságokat, hogy változzon meg a családjog, hogy tartsák tiszteletben az apák szülői jogait is. De úgy látom, hiába várok erre, én már nem fogom megélni.

Ülök itt a budaörsi kertes családházamban tétlenül, amit sok munka árán azért vettem, hogy a gyerekeimnek jó életkörülményei legyenek. Miért dolgozzon, küszködjön az ember, hiszen bármit felépít: a felesége egy tollvonással bármikor tönkre teheti? Mikor fognak már végre össze a megnyomorított életű apák, és harcolnak a jogaikért? Nem elég, hogy tönkreteszik családainkat, még ilyen "ismerd fel a bántalmazó kapcsolatot" kampányokkal is rátesznek egy lapáttal. Belinkeltem azokat az oldalakat, ahol tegnap megjelent. Egyértelműen arra van kihegyezve a kampány, hogy a férfiak bántalmazása elől meneküljenek el a nők. Én soha senkit nem bántottam. De bántalmazásnak érzem, hogy elvették a gyerekeimet, és szerintem az meg gyerekbántalmazás, hogy elvették az apjukat. Ez ellen senki nem kampányol.

Belefáradtam az életbe. Életem értelme volt a családom. A két kisebb gyerekemet több mint egy éve nem láttam. Az anyjuk teljesen elzárkózott, nem kommunikál velem. Egy év után küldött pár fotót a gyerekekről, azt is csak azért, mert a cimemre küldték egy fontos levelét, és utána postáztam. Szóval „fizetni” kell nekem még azért is, hogy a gyerekeimről valamit megtudjak. A másik exem még szégyenletesebb volt: miután 20 milliót kizsarolt tőlem, követelte a következő 20 milliót, vagy havi 200.000 tartásdíjat. Mivel nem mentem bele, nem engedte hozzám a gyerekeket láthatásra, és elidegenítette őket tőlem.

Milyen emberek ezek, Úr Isten! És még csak nem is a műveletlen, iskolázatlan alsó szociális rétegből származnak, hanem keresztény, jó családból! Én meg milyen kiszolgáltatott helyzetben vagyok, hogy még ezek után is családról álmodozok, és visszafogadnám őket! Borzalom az élet, borzalmasak az emberek. Már csak annyi maradt hátra számomra, hogy hátrahagyjam a családi fotóinkat és videókat a gyerekeimnek, amelyekből egyértelműen látszik, hogy boldog, szép család voltunk. Feltöltöm google drive-re, youtube-re, és remélem, hogy a gyerekeim majd megnézik, és elolvassák ezt a blogot is valamikor.

Ez volt az életem, az emberi lét elviselhetetlen nehézsége. 

https://777blog.hu/2020/11/12/ismet-kampanyt-inditottak-a-parkapcsolati-eroszak-ellen/

https://szemle.hu/eletmod/a-szeretet-nem-art-tematikus-oldalakat-inditott-kapcsolati-eroszak-ellen-az-okumenikus-segelyszervezet

https://kepmas.hu/hu/szeretet-nem-art-tematikus-facebook-es-instagram-oldalakat-inditott-kapcsolati-eroszak-ellen-az