"Mostanában olyan békésnek és együttműködőnek tűntél, hogy gondoltam megkérdezem: megváltoztál? Vagy csak úgy tűnik? A vírusos helyzet miatt is elgondolkodik az ember, hogy mennyire érdemes mindennel egyedül küszködni, miért nem jobb ketten, egymást segítve..Én idén 48 leszek és gondolom nincs sok időm hátra, úgy kb. 50 évig terveztem.. de jó lett volna ezeket a hátralevő éveket nem egyedül tölteni. Sajnos Zsó is ugyanúgy ment el, mint te: ugyanazok a viták voltak, egy évben egyszer. Gyereknevelés, pénz, hétköznapi apróságok, mindenen össze lehet kapni, ha harcias a nő és mindig az akaratát akarja érvényesíteni. Lehet persze engem is hibáztatni mindenért..hogy miért nem vagyok papucsférj. Csak azt nem értem, hogy ha egy nő látja, hogy a vitával mindkettőnknek csak árt, akkor miért megy bele mégis? Én lelkileg nem sérülök a vitákban, én másnapra már elfelejtem. De ti ketten gyűjtögettétek a sérelmeket. Addig-addig, amíg már nem volt jó együtt élni velem. Miért tettétek? Ha tudod, hogy te sérülékeny vagy ilyen szempontból.. akkor miért teszed mégis? Ezt most nem csak tőled kérdezem, hanem Zsótól is kérdeztem, de nem tud válaszolni rá. Értelmesen végiggondolva: belátható lett volna és előre látható volt, hogy lassan felgyűlnek a sérelmek és betelik a pohár.. utána már ellenségnek kezdetek látni, és nem társnak. Egy ellenséggel meg nem lehet együtt élni. Aztán jön a válás, és a válás miatt olyan ellentétek keletkeznek, hogy meg is utáljuk egymást. Miért mennek bele nők mégis az ilyen fölösleges vitákba? Egyszerűen nem értem. Írtam erről a blogomban is, olvasd el ha érdekel: https://geiger.blog. hu/2019/04/24/jus_ad_bellum

Tényleg az van, hogy manapság már nem lehet olyan nőt találni, aki képes néha lemondani a harciasságról? Tényleg már csak papucsférjként lehet egy férfinek társa és családja? Ennyire meghülyült mindenki? Velem simán lehetne békében együtt élni, ha nem lenne a nő harcias és mindig mindent jobban tudó vitapartner.. nem arról beszélek, hogy alárendelt pozícióban kellene éljen. Csak arról hogy néha, egyszer egy évben belássa: nem éri meg vitatkozni. Te utólag sem jutottál eddig a belátásig? Én szívesen beszélnék erről veled. Nem jössz el valamikor egy kávézóba?  Valahogy próbálom megérteni és feldolgozni az életemet. Tudom, hogy én is követtem el hibákat.. de én sem tudok teljesen kibújni a bőrömből. Nem tudok annyira megváltozni, hogy megfeleljek a mai modern feminista nők viselkedésének. Mit tudok tenni, akkor ha nem akarok egyedül élni? Kellene találjak egy szelíd nőt, aki nem harcias.. de egyszerűen nincs már ilyen.. mikor veled megismerkedtünk, akkor olyan voltál. Aztán megváltoztál. De mostanában mintha újból azt látnám rajtad, amit még az elején láttam. Ugyanez volt Zsóval is. Az első években békés volt, aztán egyre inkább harcias lett. Tényleg csak az a megoldás marad mindenkinek hogy éljünk egyedül, mert akkor nincs vita? Nem lehet családban élni? Nem értem a világot, nem értem a nőket. Mennyivel jobb lenne ép családban élni.. csak a harciasságból kellene kicsit visszavenni. Vagy pedig nem gyűjteni a sérelmeket. Mert lehet harcias egy nő, de akkor ne sértődjön meg a vitákban. Bírja ki, felejtse el. Úgy, mint én. De a nők nem ilyenek. Harcolnak, s megsérülnek. Mi akkor a megoldás?"
 
Idáig a levél, amit mindkét exemnek elküldtem. Válasz persze nem érkezett, valójában nem is vártam. Ezek inkább terápiás írások részemről. Így dolgozom fel a válásokat, a világ őrületét, a sok veszteséget. A karanténban mindenkinek van sok ideje gondolkodni.. főleg akinek a hősanyák elrabolták a gyerekeit, kétszer is. Persze másra is ráébreszt minket ez a vírushelyzet: mennyire sérülékeny az életünk, mennyire összefogni kellene és nem széthúzni, elválni. A második exem meg is keresett most azzal, hogy fizessek még több pénzt, mert bíróságra megy. Tudja jól, hogy volt már egy szörnyű válóperem, amiben kifizettem 20 millió Ft-ot és utána még havi 200.000 Ft tartásdíjra pereltek. Elvették a gyerekeimet, tönkretették az életemet. Iszonyodom minden bírósági hercehurcától. De sebaj, most ő is el akarja játszani ezt velem.. miért? Mert soha nem elég semmi. Olyan, mint a kommunisták: előbb-utóbb kifogynak mások pénzéből. Kifizettem a budapesti lakását, és együttélésünk alatt még összegyűjtötte a Komlói lakásának árát is, úgy, hogy nem dolgozott. Szóval nekem köszönheti mindkét lakását. Ezek után hősködött azzal, hogy ő nélkülem is mindent megold, önállóan akart élni.. csak hát jött a vírushelyzet.. most már nem könnyű egy albérletbe kiadott lakásból megélni. Főleg úgy nem, hogy kirakta azt a bérlőt, aki évekig megbízhatóan fizetett, és beköltöztetett egy új bérlőt, akiről kiderült, hogy drogos, és hatan laknak a lakásban. Engem erről persze már nem kérdezett meg, hiszen ő egyedül mindent jobban tud és jobban csinál. Én csak kifizettem a lakást ugye, de semmi közöm hozzá. Amíg együtt voltunk persze én rendeztem azt is: kicseréltem a konyhai csapot, megjavítottam a kaputelefont, konnektort, tusoló kabint, az eltörött zárat, és a fürdőszobában is csapot cseréltem, szifont javítottam. Bérlőt is segítettem keresni. Na de ő most hősnő, aki meg kell mutassa, hogy egyedül is mindent jobban tud. Hát, megmutatta. Most azzal küzd, hogy valahogy kirakja a drogos bérlőt... Miért ilyen minden nő? Ahelyett, hogy örülne a férjének, aki mindent jól intézett az életben, jó munkája és fizetése van, jól kezelte és fektette be a pénzt, minden problémát megoldott, segített a háztartásban és gyereknevelésben is... de nem ez nem volt jó.. hiszen a nő meg kellett mutassa, hogy ő mindent jobban tud! Ezért harcolni kezdett a saját társa ellen, a gyerekei apja ellen, és ellenségként kezdte kezelni. Egy hősnő nem örül egy ilyen társnak, mert nem tud uralkodni rajta. Csak hát azt is meg kellene nézni, hogy ki mit tett le az asztalra, nem? Nekem 30 éves koromban volt több diplomám és 5 ingatlanom, saját erőből. Ehhez képest mit értek el az exeim? Az első exem egy táska ruhával jött ki Erdélyből hozzám Budapestre. Semmije nem volt. Én intéztem neki állampolgárságot, letelepedést, munkát, megélhetést. A második exem még "ügyesebb" volt.. svájci frank hitele volt, ami évről évre csak nőtt, és már meghaladta a lakása értékét. Azon gondolkodott, hogy hogyan tudna megszabadulni a hiteltől, még úgy is, ha a lakást veszni hagyja. Aztán jöttem én, és kifizettem a hitelét. Eltartottam 5 évig, segítettem mindenben. Azzal hálálta meg, hogy 250 km távolságra költözött el a gyerekeinkkel, hozzájárulásom nélkül. Most meg még több pénzt várna el, mert elszúrta a lakáskiadást is. Na de ő mindig mindent jobban kellett tudjon, ezért vitatkoztunk néha, ezért ment el. Most meg olyanokat írt, hogy "Ezentúl nélkülem kell megoldanod az életedet", miközben továbbra is az én pénzemből él, és még többet akar kérni. Vicces, nem? 

Tényleg nem képesek a nők ennyit sem átlátni, csak ösztönlényként harcolni a segítő társuk ellen, és hősködni, kínlódni egyedül? Elképesztő....