Ma egy balliberális ismerősöm a következőt posztolta: "Ma szeretnék egy hazugság- és uszításmentes, normális napot! Lehetséges? Legalább itt helyben, a saját szűkebb környezetemben."

Érthető ez a kívánsága, sokan vagyunk így ezzel. Szeretnénk békében és nyugalomban élni, dolgozni, vagy barátokkal kikapcsolódni, lazítani, és feszültségmentes környezetben családi életet élni, gyerekeinket nevelni. Mégis elcsodálkoztam az ismerősöm bejegyzésén, mert egyrészt a médiában dolgozik, ezért szakmailag sem teheti meg, hogy elzárkózik a mindennapi eseményektől, másrészt aki balliberális, világmegváltó nézetekkel rendelkezik, az ne csodálkozzon, hogy mások (pl. konzervatív emberek) védekeznek a liberális oldal folyamatos, részben háttérben működő, világmegváltó erőfeszítései ellen. Ezt a védekezést, ezt az önvédelmet érzékelik a libsik úgy, hogy az uszítás, rasszizmus, intolerancia, nacionalizmus, stb. Pedig itt fontos lenne az ok-okozat kauzalitásának a tisztán látása: a konzervatív emberek nem okoznak semmilyen politikai uszítást és békétlenséget, konfliktusokat. Ők megóvni és megőrizni akarják azt az életmódot, hagyományt, identitást és környezetet, amit több száz év munkával és erőfeszítésekkel felépítettünk Európában. Ezzel szemben a balliberális oldal az, aki folyamatosan meg akarja változtatni a társadalmi rendet, a megszokott életünk minden aspektusát. Ez volt a célja a kommunizmusnak is, ez a célja a feministáknak és a Soros-féle "nyílt társadalomért" küzdő civil szervezeteknek is.

Ez a forrása a békétlenségnek, a konfliktusoknak. Ez a forrása a politikai csoportok közötti egyre durvább vitáknak. Ez a forrása a nők és férfiak között is egyre jobban kiéleződő harcnak.Tehát minden balliberális ember, aki békét akar, első sorban a saját háza táján kellene keresse az okokat. Ne akarjatok erőszakkal migránsokat betelepíteni Európába. Ne akarjatok transzklotyókat építeni minden iskolába és tankönyvekkel terjeszteni a szexuális abnormalitást. Ne akarjátok legalizálni a drogfogyasztást. Ne tegyétek tönkre a családokat azzal, hogy minden nővel elhitetitek: ő egy elnyomott áldozat, aki le kell rázza magáról az elnyomó férjét. Ne akarjatok még több terhet róni az adófizető középosztályra, azzal az indokkal, hogy több támogatás kell a "hátrányos helyzetűeknek". Ne akarjátok felszámolni azokat a közösségeket, amelyek több száz éve léteznek és alapjai az európai kultúránknak. És sorolhatnám...

Higgyétek el, kedves liberálisok, feministák és minden más baloldali világmegváltó, progresszív izmus-rajongók: akkor lesz béke, ha abbahagyjátok ezeket a társadalom-felforgató tevékenységeket. Próbáljátok ki, legalább ideiglenesen. Foglalkozzatok hasznos, produktív munkával, vagy gyerekek nevelésével. Építsetek házat, ültessetek fákat, játszatok unokáitokkal. Nem kell folyamatosan világmegváltó forradalmárként azzal foglalkozni, hogy felforgassatok minden társadalmi rendet, szokást, hagyományt. Értem én, hogy ti csak jót akartok, de köszönjük szépen, mi konzervatívak nem kérünk belőle. Értem én, hogy ti azt akarjátok, hogy soha senkit ne érjen hátrány vagy jogsérelem, senki ne bántsa a bébifókákat, ne legyen bűnözés vagy prostitúció, ne legyenek elnyomott, kihasznált emberek, de ez mind illúzió, utópia. Teljesen értelmetlen ilyen célokért harcolni, és ezzel a felesleges harccal felforgatni a társadalmi békét.

Bátran ajánlom Roger Scruton: "Miért lettem konzervatív?" című írását minden balliberális olvasónak, aki több társadalmi békét szeretne, és közben nem veszi észre, hogy ő maga a békétlenség okozója:
"Oly korban nőttem fel e földön, amikor az angolok fele a konzervatívokra szavazott, és a „konzervatív” szó szinte az összes angol értelmiségi szemében káromkodásszámba ment. Úgy mondták nekem, hogy konzervatívnak lenni egyet jelent azzal, hogy az ember a fiatalság helyett az öregeket, a jövő helyett a múltat, a megújulás helyett a tekintélyt, a spontaneitás és az élet helyett pedig a „megalvadt struktúrákat” támogatja. Amint ezt valaki megértette, egyértelművé vált, hogy szabadgondolkozó értelmiségiként nincs más választása, mint elutasítani a konzervativizmust. Ezek után már csak a reformok illetve a forradalom között lehetett választani. Lépésenként változtatunk a társadalmon, vagy eltöröljük, és kezdjük elölről? Kortársaimat leginkább a második lehetőség vonzotta, én viszont 1968-ban Párizsban megtapasztaltam, mit is jelent ez, és rájöttem, hol is állok. (...) Este átjött egy barátnőm: egész nap a barikádokon járt egy színésztársulattal. Jelentős győzelmek születtek: sebesült rendőrök, felgyújtott autók, skandált jelszavak, falfeliratok. A burzsoázia futott; a Vén Fasiszta és egész rendszere maholnap kegyelemért fog könyörögni. Persze naiv voltam – akárcsak barátnőm. De a döntő érvhez azóta is vissza-visszatértem gondolataimban. Ha szabad kérdeznem, mit akartok e helyett a „burzsoázia” helyett, akiket annyira megvettek, és akiknek szabadságotokat és jóléteteket köszönhetitek, s akik lehetővé teszik, hogy a játékbarikádjaitokon szórakozzatok? Milyennek is szeretnétek látni Franciaországot? Készek vagytok-e meghalni hitetekért, vagy csak másokat veszélyeztettek miatta? Túlzottan is emelkedett szavakat használtam, de életemben először éreztem úgy, hogy politikai okokból vagyok dühös; a barikád túlsó oldalán találtam magam, ismerőseimtől távol.(...) Barátnőm ma már tisztességes burzsoá, akárcsak társai.  A francia értelmiségiek hátat fordítottak 1968-nak, és a néhai Louis Pauwels, a legnagyobb háború utáni regényírójuk Árvák című könyvében írta meg kamaszos dühük megsemmisítő nekrológját. (...) Burke azt hangsúlyozta, hogy az új politika, amely a társadalmat a szabadság, egyenlőség, testvériség akarása (vagy modern megfelelőik akarása) köré próbálja szervezni, valójában a militáns irracionalitás politikája. Lehetetlen a szabadságot, egyenlőséget, testvériséget kollektíven akarni, nemcsak azért mert ezek a fogalmak sajnálatosan aluldefiniáltak és megfogalmazásuk túlontúl elvont, hanem mert a kollektív ésszerűség nem ebbe az irányba mutat. Az emberek csak vészhelyzetben képesek kollektíven együttműködni egy bizonyos cél érdekében – amikor fenyegetést kell elhárítani, vagy hódítást véghezvinni. És még ekkor is szükség van szervezettségre, hierarchiára és döntéshozó rendszerre."

Lehet a liberalizmusnak egy ilyen gyökere is: a legtöbb embernek van egy lázadó korszaka kamaszkorban vagy huszonévesen, mikor meg akarja váltani a világot és meg akar szüntetni minden "igazságtalanságot". Aztán később érettebb lesz, és (jó esetben) rájön: nem lehet megváltani a világot és megszüntetni minden egyenlőtlenséget, igazságtalanságot, elnyomást, stb. Ez naiv emberek álmodozása, és káros, társadalomromboló hatása van, ha ilyen célokért harcolnak a liberálisok. Churchilltől származik az az idézet, hogy ”ha húszévesen nem vagy liberális, nincs szíved, ha negyvenévesen nem vagy konzervatív, nincs eszed”. Sajnos sokan megrekednek ebben a lázadó korszakban, és nem bírják elviselni, hogy a világ igazságtalan, hogy mindig is lesznek hátrányos helyzetű, elnyomott vagy elesett emberek, lesznek kiszolgáltatott, kizsákmányolt emberek. De fontos lenne észrevenni és megfontolni: csak minimális százalékban vannak ilyen jelenségek, amit már nem lehet tovább visszaszorítani. Európában legalábbis elért a társadalom egy olyan fejlettségi szintre, ahol csak legritkább esetekben fordul elő társadalmi igazságtalanság vagy emberi alapjogok megsértése. Egy igenis nagyon szolidáris, szociális érzékenységű, toleráns társadalomban élünk, ahol 1% alá szorultak azok az esetek és jelenségek, melyek ellen a liberálisok harcolnak. Száz évvel ezelőtt még jogos volt az elnyomott, kizsákmányolt munkások és nők jogaiért harcolni, mert a többséget érintette. De mára már értelmetlen lett ez a harc, csak elvétve fordulnak elő egyedi esetek, melyekben emberi jogok sérülnek, a többséget védik a törvények és társadalmi intézmények. Okafogyott lett a kommunizmus és feminizmus is, értelmetlen a liberalizmus, de maradtak rajongóik, akik l'art pour l'art módon folytatják az öncélú káros harcot, mert ebből élnek (lásd baloldali törpepártok, feminista szervezetek), vagy felnagyítva látják ezt az 1% alatti eseteket. Sok lelki beteg ember is van, aki nem bírja elviselni, ha a híradóban bármilyen áldozatot lát, legyen az bűncselekmény áldozata, vagy háború áldozata vagy természeti katasztrófa áldozata. Azonnal reagál rá, felháborodik és követeli, hogy szüntessék meg az áldozatok szenvedését. Pedig áldozatok mindig is voltak és lesznek, ezt teljesen megszüntetni nem lehet.

A balliberálisoknak kell eldönteniük: ha tovább küzdenek - teljesen felesleges módon - olyan marginális jelenségek ellen, amelyeket amúgy sem lehet teljesen megszüntetni, akkor továbbra is társadalmi békétlenség lesz és a politikai táborok között is állandó harc. Ilyen egyszerű a válaszom arra a kérésre, hogy "Ma szeretnék egy uszításmentes napot": akkor ne akarj világmegváltót játszani. Menj haza, szeresd a családodat, dolgozz, tanulj, segíts másokon. Ne akard megváltoztatni a világot semmilyen izmus szerint. A hamis illúziók jóval kártékonyabbak, mint a józan visszafogottság. A történelmi példák, mint a francia forradalom vérengzése, vagy Hitler, Sztálin, Mao ámokfutása a szebb, igazságosabb jövőért elegendők lehetnének ennek belátására. Az utópiaépítésnek kell véget vetni. Addig lesz békétlenség, amíg egyes emberek társadalmi és politikai változásoktól, nagyívű átalakításoktól remélnek megoldást olyan problémákra, amelyekre nincs megoldás.

"..a baloldali embereknek illúziói vannak az emberi természetről, és úgy gondolják, hogy erényeiket igazolja ha terjesztik ezeket az illúziókat. Ezért bárki, aki megfúrja az illúziókat, nem csupán ünneprontó, hanem veszélyforrás”... „Hagyjatok békén minket, az Isten szerelmére!” (Roger Scruton)

 http://ketezer.hu/2003/05/miert-lettem-konzervativ/

http://mandiner.hu/cikk/20180803_scruton_konzervativizmus

http://heti-valasz.hu/kultura/egy-bolcs-konzervativ-intelmei-37764

Itt egy szép lista a (főleg libsi) hisztériás közszereplőkről, akik miatt nem lehet békében élni:

http://arokaso.blog.hu/