Nem véletlenül a „társadalom” felhasználónevet választottam a blogomhoz. Mindig is a társadalom érdekelt, nem az egyén. Valamelyik ősöm törzsfőnök lehetett… De ráerősített az az individualista mozgalom is, ami az utóbbi évtizedekben megpróbálta teljesen háttérbe helyezni a közösségeket, a társadalmi szabályokat, kötelességeket, függőségeket, és egyeduralomra juttatni az egyént, az egyén szabadságát és szabadságjogait. Ez egy olyan vakvágány, ami ellen minden értelmes embernek fel kell szólalnia. Számomra mindkét nézet ismerős, mert Erdélyben születtem, ahol a székely közösség évszázadok óta az egyetlen létező életforma, amely a túlélést garantálja, pl. a kaláka mint közösségi munka még létezik, ha iskolát, templomot kell épiteni, vagy egy bajba jutott honfitársat megsegiteni. És éltem nyugateurópában is, ahol az amerikai individualizmus miatt kihaltak a közösségek, és pénzzel próbálják megvenni azokat a dolgokat, amelyeket Erdélyben a közösség biztosit. Teljes pénzfüggőség, kiszolgáltatottság, magány, egzisztenciális félelem az eredménye ennek a libsi utópiának. De az ismétlődő gazdasági válságok és infláció miatt egyértelmű, hogy nem a libsik által favorizált individualizmus+pénz nyújt biztonságot, hanem a szövetségek, közösségek. Minden területen látszik ez az ellentmondás: libsik erőltetik a magánnyugdij pénztárakat, a magán egészségbiztositást, a szingli életmódot férfi-nő szövetség helyett. Harácsolj össze magadnak minél több pénzt, mert akkor nem kell közösségben élj senkivel, a pénzed adja a biztonságot, nem a férjed, feleséged, testvéred, gyereked, barátod. Sikeres ez az agymosás, a többség már bedőlt neki, például azok, akik elválnak, így az exeim is. Vajon eljön hamarosan az az idő, amikor belátják, hogy egyedül nehezebb, hogy a férfi-nő szövetség ad biztonságot egy kiszámíthatatlan világban?

Egy társadalmat csak akkor lehet kívülről átalakítani, és szokásait, értékrendszerét megváltoztatni, ha ezt az egyes emberek szintjén, a közösség tagjai engedik. Társadalomátalakító kísérleteket csak akkor lehet az embereken folytatni, hogyha ők ezt hagyják. Fontos lenne megérteni, hogy vannak alapvető testi szükségletek (levegő, víz, étel, fény, megfelelő hőmérséklet, alvás, mozgás) és lelki szükségletek (biztonság, szeretet, emberi kommunikáció és kapcsolatok, közösségi élmények, a hasznos-értelmes mindennapi tevékenység öröme, játék, kultúra). Ezeket nem lehet elvitatni, teljesen mindegy, hogy valaki liberális vagy konzervatív. Ezek sok ezer éve így vannak, gondoljunk pl. a bibliában leírtakra, vagy az ősember barlangrajzaira. A testi és lelki szükségletek ugyanolyan fontosak, nem lehet nélkülük élni. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert manapság divatos a mindent relativizáló „tolerancia” és „sokszínűség”, amely által hajlamosak vagyunk mindent úgy beállítani, hogy az csak valakinek a véleménye, amit nem kell elfogadni. Nem, ezek az alapvető testi-lelki szükségletek nem relativizálhatóak. Ezek genetikailag meghatározott, alapvető emberi tulajdonságok (sőt, az állatok nagy részére is igazak). Ezért vannak katasztrofális következményei minden olyan ideológiának, amely szembe megy az alapvető emberi tulajdonságokkal és szükségletekkel. A társadalom egyfajta önszabályozással próbálja ezeket az alapvető szükségleteket biztositani minél több embernek, de ezt az önszabályozást mindegyre megpróbálják ideológiákkal, forradalmakkal, társadalom-mérnökösködéssel megváltoztatni.

Ezt látjuk ma is a Soros által üzemeltetett „nyílt társadalom” alapítványokkal, akik elképesztő erőforrásokat használnak fel propagandára, akik átnevelik az embereket óvodától kezdve az egyetemekig, és a közösségi médiától kezdve a hollywoodi filmiparig: Legyél önálló, független, senkiért ne hozz áldozatot, ne rendeld alá magad közösségeknek, csak a saját szabadságod és önmegvalósításod legyen a célod. Keresd a boldogságod a fogyasztásban. Mindent és mindenkit tolerálj (kivéve azt, aki ellenszegül ennek az agymosásnak), semmilyen közösségi értéket és szabályt ne fogadj el, csak azt tedd, ami neked jó. Ez a neoliberális utópia szinte mindenben ellentmond az említett lelki szükségleteknek, és az eredményt már évek óta láthatjuk az amerikai nagyvárosok utcáin, ahol a szétvert közösségekből (családokból) kihullott emberek a drogokban leltek „menedéket”. Ennek a társadalomromboló folyamatnak csak úgy lehet véget vetni, ha minél többen megértik, átlátják ezt a háttérben zajló átalakítást, és ellenállnak. Bonyolult folyamatok, bonyolult összefüggések, amelyeknek a következményei csak évtizedekkel később látszanak meg, és ráadásul pozitív címkékkel vannak ellátva (tolerancia, esélyegyenlőség, love is love, szociális igazságosság, hátrányos helyzetűek megsegítése, stb.). Ezért legtöbb ember fel sem fogja, hogy mi történt az életével, mitől ment tönkre, mitől boldogtalan, mitől kerül az utcára drogosként. Csak azt látja, hogy gyerekként nincs biztonságban, mert elváltak a szülei. Azt látja, hogy nincsenek barátai. Azt látja, hogy nem tartozik semmilyen közösségbe. Azt látja, hogy a munkahelyén egy kiszolgáltatott rabszolga, és csak akkor értékelik, ha sokat keres, hitelt vesz fel, és költekezik. Nincsenek életcéljai, nem érzi, hogy egy sok ezer éves kultúra és hagyomány része, ami irányt adna neki. A korlátlan szabadságot félelmetes ürességként és magányként éli meg. Semmilyen stabilitás nincs az életében, csak bizonytalanság, céltalanság. Értelmetlen az élete. Leírták ez már sokan, de leírom én is még egyszer, mert csak felismeréssel és ellenállással lehet megállítani ezt az ideológiát.

Sajnos a libsi agymosás már meglátszik a hétköznapokban, gyakran találkoztam utóbbi időben is olyan emberekkel, akik minden témát csak egyedi eseteken keresztül próbálnak látni, és nem képesek a többség érdekeit figyelembe venni, nem is akarnak azzal foglalkozni, azt egyszerűen ignorálják. Ez valamilyen furcsa beidegződés, amit én soha nem értettem. Miért kellene egyedi esetekkel foglalkozni, amikor társadalmi kérdésekről van szó? Hiszen lehetetlen olyan törvényeket és együttélési szabályokat találni, melyek minden esetet lefednek! Ha véletlenszerűen kiválasztasz 10 embert és megkérded, hogy neki mi a legfontosabb problémája, vagy szerinte milyen törvényeket kellene módosítani, hogy jobb legyen az élete, akkor sok egymásnak ellentmondó, ellentétes véleményt fogsz hallani. Ami egyik embernek előny, az a másiknak hátrány. Lehetetlen olyan törvényeket hozni, olyan társadalmat formálni, ami 10 millió embernek jó. De lesznek közös érdekek, közös elvárások, közös normák, melyek alapján igenis lehet a többségnek előnyös szabályokat találni. Ezzel érdemes foglalkozni, sőt csak ezzel érdemes foglalkozni, mert mindenki egyedi problémáját lehetetlen megoldani, de ettől még a többségnek az érdekeit szem előtt lehet tartani. Ezzel foglalkozik a szociológia. Eszerint az ember tevékenységében a társadalmi normákhoz igyekszik alkalmazkodni. E normák hátterében értékek állnak. A társadalom tagjainak többsége egyetért ezekkel a normákkal és értékekkel. A normákat és értékeket a társadalom tagjai gyermekkori szocializációjuk során sajátítják el, „internalizálják”. A normák és az értékek a társadalom kultúrájának alapvető alkotóelemei. A szociológusok hajlamosak arra, hogy feltételezzék, az emberek gazdasági tevékenységében nemcsak a racionális megfontolások, hanem a normakövetés is lényeges szerepet játszik. (Andorkó, Bevezetés a Szociológiába).

Számomra ezek olyan magától érthető, természetes gondolatok, hogy mindig megdöbbenek, mikor a közösségi médiában találkozok individualista vitapartnerekkel. Több módon szoktak érvelni:

• „Te általánosítasz, nincs igazad.” Persze, hogy általánositok, hiszen lehetetlen olyan tényeket megfogalmazni, melyek minden egyedi esetet figyelembe vennének. Ez nem is célom, engem a többségi szabályok érdekelnek, nem a kivételes esetek. Mindenkire érvényes igazság kb. csak annyi létezik, hogy szükségünk van levegőre, ételre, italra, meg hasonlók.
• „Igazad van, de a szomszédom fiának a sógornőjére például ez nem igaz”. Jönnek az ellenpéldákkal. És ez kit érdekel? Mit bizonyit egy ellenpélda? Értelmes emberek felfogják, hogy nincs mindenkire érvényes igazság, tehát vannak ellenpéldák, de ettől még lehet és érdemes általános szabályokat megfogalmazni, melyek a többségre érvényesek. A kivételek csak erősitik a szabályt.
• „Te elfogult vagy, mert a saját életedben átéltél valamit, ami miatt ez a véleményed.” Ez lehet igaz, és lehet nem igaz. Teljesen mindegy, hogy én mit éltem át, attól még lehet véleményem és foglalkozhatok társadalmi kérdésekkel, ha akarok. Ez csak sima személyeskedés, akkor szokott előjönni, mikor a vitapartner nem tud az érveidre semmit mondani, és elkezd veled foglalkozni, téged támadni.
• „Te ezt nem tudhatod, mert személyesen még nem élted át”. Ez az előző érv ellentéte, és ugyanolyan gyakran hallom. Ez is baromság, hiszen bárki lehet egy témában kompetens szakember, ha annak a területnek a kutatója, anélkül, hogy személyesen átélte volna. Egy addiktológus csak akkor foglalkozhat drogosokkal, ha ő is átélte? Egy pszichológus csak akkor foglalkozhat alkoholistákkal, bántalmazottakkal vagy depressziósokkal, ha ő is az? Abszurd gondolat.

Nem sorolom tovább a példákat, de tényleg gyakran találkozok ilyen akadékoskodókkal, akiknek soha semmi nem jó, akik mindenbe belekötnek, ha az ember megpróbál társadalmi kérdésekkel foglalkozni. Már rutinom van abban, hogy felismerjem az ilyeneket, és kerüljem a vitát velük. De ettől függetlenül természetesen kell azzal foglalkozni, hogy mi jó a többségnek, hogyan tudunk olyan megoldásokat találni, melyek a többség boldogulását lehetővé teszik. A felsorolt példákkal ellenérvelőket ignorálni kell, mert ők csak meg akarják akadályozni, hogy bárkinek bármi jó legyen. Ezek általában olyan kisebbségekhez tartoznak, vagy olyan kisebbségek önjelölt jogvédői, akikkel nincs mit kezdeni, mert soha nem tudnak normális életet élni, de nem akarják azt sem, hogy a többség normális életet éljen. Ha nekem nem jó, akkor ne legyen másnak sem jó, ez van mögötte. Ezek csak elvakultan azzal tudnak foglalkozni, aki „hátrányos helyzetű”, akit „sérelem” ért, aki fogyatékos, aki buta és tehetségtelen. A normális többség dögöljön meg, azzal nem szabad foglalkozni, csak az általuk kiválasztott áldozatszerepeket szabad támogatni, és a törvényhozásban is az ő érdekeiket képviselni.

Én meg pontosan fordítva gondolom. Engem nem egyedi esetek meg ellenpéldák érdekelnek, hanem a többség élete. Amivel a politika és szociológia foglalkozik. A társadalmi normák. Például az, hogy száz évvel ezelőtt válás esetén a gyerekek az apjuknál maradtak, és a nő került az utcára. Most meg úgy orvosolták a feministák ezt az igazságtalanságot, hogy egyszerűen megforditották: a férfi kerül az utcára, és megfosztják a gyerekeitől. Itt is megemlítem, hogy vannak persze kivételek, de engem a többség érdekel. Ezen a példán is az látszik, hogy társadalmi folyamatok több évtizeden át változnak, és nagyon gyakran egy ingához hasonlóan egy rossz állapotból átlendülnek egy másik rossz állapotba, ami után ismét elindul egy korrigáló mozgalom, és megpróbáljuk az egyensúlyt megtalálni. Ebben az említett esetben a váltott elhelyezés lenne a középső megoldás, ami ellen természetesen foggal-körömmel harcolnak a feministák, mert az elért női előjogokat nem adják fel egykönnyen. A feminizmus soha nem egyenjogúságról szólt, hanem női előjogok kiharcolásáról.

De az inga nem áll meg, elindult a visszalendülés, bevezették végre nálunk is a váltott elhelyezést. Sajnos nekem túl későn jött a törvénymódosítás, én már elvesztettem a gyerekeimet. 2014-ben már benne volt a váltott elhelyezés a családjogi törvénytervezetben, de utolsó pillanatban kivették belőle, egy Kőrös András nevü szoknyásférfi "szakértő" lobbizása miatt, aki biró volt, és most a HVG-nél dolgozik. Évtizedek kellettek ahhoz, hogy visszaszerezzük az apai jogainkat, és sajnos az én életemben az inga rossz oldalra lendült ki, rossz korszakban éltem. Egy olyan korszakban éltem, ahol az 1968-as forradalom után a túltolt liberalizmus, feminizmus, individualizmus uralkodott és rombolt. Összefoglalhatjuk úgy is, mint Sorosizmus. Soros és a képen látható szoknyás fiacskája, ők mindent megtestesítenek, amiről itt írtam. A közösségellenességet, a társadalmi normalitás elvitatását, az abnormalitás istenítését. Ahogyan Gyuribá mondta: ő nem akar kőkorszakbeli törzsi közösségekben élni, hanem a személyes szabadságát akarja kiélni, és minden embernek ezt lehetővé tenni. Nyílt társadalom mindenki számára, ha akarja, ha nem. Klasszikus társadalom nem is létezik, közösségek nem is léteznek, normalitás nem is létezik, hanem csak sorosisták, akik azt csinálnak, amit akarnak, és ők megmondják, hogy te mit gondoljál, hogyan éljél. Ha nem akarod, akkor cenzúráznak, átnevelnek. Átnevelik a gyerekeidet is az iskolákban, LMBTQ propagandával.

Szóval nekik még a gyerekeimhez is több joguk van, mint nekem. Ők csak kiharcolták az áldozatszerepbe emelt nők számára, hogy szabadon felszámolhassák a családokat, és elrabolhassák a gyerekeket. Az apa meg fizessen tartásdíjat a családja hóhérjának, és szépen becsicskulva látogassa a gyerekeket akkor, mikor az anya megengedi. A kontrollmániás nők álmai megvalósulnak így. A válással irányitást kap a nő a gyerekek fölött és a férje bevételei fölött, amit másképpen nem tudott elérni. Jól kitalált rendszer ez, védik is a feministák. Nem tudunk másképpen harcolni ellene, csak bojkottal. Itt is megjelenik a társadalmi érdek – egyéni érdek ellentéte. Nekem többször próbálták feministák bemagyarázni, hogy a gyerekek érdekében látogassam őket, legyek hétvégi apa. Valóban ez lenne a gyerek érdeke, ha működne ez a megoldás, de nem működik. Ez csak egy alibi a nők lelkiismeretének megnyugtatására: ők felszámolják a családot, könnyelműen kilépnek a házasságból, saját szabadságjoguk és egoizmusuk oltárán, de minden megy tovább, semmilyen következménye nem lesz. Bullshit. Katasztrófa a válások többsége, és semmi nem működik a válás után.

A társadalmi érdek az lenne, hogy szűnjön meg ez a tarthatatlan állapot. Ez csak akkor fog megszűnni, ha mi férfiak nem csicskulunk be, hanem ellenállunk. Nem egyedi esetek számítanak, hanem a többség. Sok százezer férfi bojkottja megváltoztatja a világot. Így indult a feminizmus is, és kiharcolta a nők előjogait. Mi férfiak nem lennénk képesek erre? Dehogynem, csak áldozatot kell hozni. Én biztos vagyok benne, hogy a gyerekeim meg fogják érteni az apajogi harcom értelmét. Ők maguk is kerülni fogják ezt a „megoldást”, hogy elválnak és elveszik a gyerekeik apját. Hiszen átélték saját maguk, apa nélkül nőttek fel, és látják, hogy nem lehet ennyire elfogultan nőpárti lenni, anyapárti lenni, és az apák jogait lábbal tiporni. Egyéni esetekre nincs mindig megoldás, de a többség számára keresni kell a megoldásokat. Sok százezer felszámolt család, sok százezer apátlan gyerek, sok százezer magányosan küszködő férfi megoldást vár a törvényhozóktól

A jelenlegi háborús helyzet is rá kellene ébresszen sok sorosista, individualista, közösségellenes embert, hogy nehéz időkben csak az összefogás működik. A férfi-női szövetség évszázadokig alapfeltétele volt a túlélésnek, a gyerekek felnevelésének. Ezt törölték el a libsik, hogy ne legyen senki mástól függő, hanem önálló. A személyes szabadságodat és egoizmusodat akkor tudod kiélni, ha senkivel nem élsz együtt, nem alkotsz közösséget, családot. Ezzel az utópiával rombolták szét a családokat. De ez az ideológia szembe megy az ember testi-lelki szükségleteivel (ahogyan fentebb írtam) és gazdaságilag is fenntarthatatlan. Kétszer annyi lakást kell építeni, kétszer annyi rezsit fizetni, kétszer annyi autót gyártani és fenntartani, stb. A klíma változásnak és Putyinnak köszönhetően hamarosan rájönnek majd sokan, hogy családban élni gazdaságilag is egy fenntartható életforma, szemben az individualista, önmegvalósító, szingli életmóddal.

És végül pár videó, amiben minden benne van, amiről itt írtam. Amerikai nagyvárosok utcái: Philadelphia, Seattle, Los Angeles.:

https://youtu.be/MhvvxoIgNPg

https://youtu.be/mnKegdMa8ys

https://youtu.be/vc7-w4szWoQ

És ennek ellentéte, az európai közösségi élet, amiben érdemes élni:

https://youtu.be/pMgNQrrj2Kc