Szeretem a nőket, nem is tudnám elképzelni az életemet nélkülük. Izgalmas, vonzó, érdekes minden, amit ők adnak az életünkhöz. A boldogság nélkületek elképzelhetetlen, kedves nők. Nagyon széles skálán mozognak azok a nők, akik az életemben mostanig hozzám kapcsolódtak. Voltak bölcsészlányok, orvostan hallgatók és orvosnők, jogászok, egyetemi oktatók, tanárnők, pszichológusok, újságírónők. Szőkék, barnák, szépek, csinosak, csintalanok. Nem bánom egyiket sem, mindegyik sok örömöt hozott az életembe (aki meg bánatot, azt amúgy is elfelejtjük).

De néha akad egy-egy nőstény, aki rácáfol arra, hogy minden nőt szeretni lehet és kell. Szerencsére ritkán találkozok ilyenekkel. A közösségi médiában inkább látok ilyeneket, harcias balliberális feministák, akik egy bulldog kutya kitartásával, eszelősségével és butaságával harapdálják a körülöttük levő világot. De személyesen alig találkozok ilyenekkel. Most mégis volt szerencsém egy ilyen példánnyal eltölteni egy hétvégét. Leírom, miket művelt, mert tanulságos.

Szóval Erika. Nagybetűs PEDAGÓGUS. Sajnos nem tanárnő, hanem PEDAGÓGUS. Mi a különbség? Egy tanárnő neveli, tanítja a gyerekeket, felnőtt viselkedési mintát ad át, kapcsolódik a gyerekekhez, a személyiségét adja ahhoz, hogy a gyerekek jobb emberek legyenek és szocializálódjanak. A PEDAGÓGUS viszont irányit, dirigál, fegyelmez, fentről tekint mindenre és mindenkire. Tereli a gyerekeket, mint a juhot. Ő mindig mindent jobban tud, és rendet kell tartson, mert másképp a gyerekek és a körülötte levő emberek csak téblábolnak. Nem tesz különbséget az irányitandó  gyerekek és a felnőttek között, akik közelébe kerülnek. Annyira hozzászokott, hogy a gyerekeket dirigálni kell, hogy észre sem veszi, hogy mindig mindenhol mindenkit irányitani akar.

Konkrétan ez következőképp nézett ki. Négyen készültünk egy hétvégére sízni, két baráti pár. Erika azonnal hozzálátott megszervezni mindent. Utazás, szállás, síbérlet, stb. Még a hóesést is megrendelte. Aztán kiderült, hogy nem kell szállást lefoglalni, mert az unokatesómék Mariborban laknak, ahová készültünk, és tudnak adni vendégszobát nekünk. Hangsúlyoztam, hogy csak szállás, és nem vendéglátás, tehát vinnünk kell hálózsákot, és az ellátásunkról magunk kell gondoskodjunk. Illetve azt is, hogy csak péntek este 22:30-kor tudnak fogadni, mert előtte dolgoznak.

Ez valahogy elkerülte Erika elvtársnő figyelmét, mert ő tűkön ült, nem tudta kivárni, hogy pénteken elinduljunk munka után. Bőven elég lett volna 5-kor indulni, mert 3 és fél óra az út, és még úgy is maradt volna idő egy Maribori városnézésre, és vacsorára, mulatásra. Nem, el kell indulni előbb, hiszen Erika pénteken 2-kor végez, és indulni akar, be van sózva. Tehát vegyek ki szabadnapot. Ez volt a direktíva, kiadta parancsba a hősnő. Tehát kivettem. De ez nem volt elég, még azt is megírta, hogy menjek ki Angyalföldre, illetve Káposztásmegyerre, mert a többiek ott laknak. Cipeljem át a városon a sífelszerelésemet, bakancsot, hálózsákot, mindent. Na, ezt már nem vállaltam, hiszen Budaörsön élek, és útba esek Maribor felé, vegyenek csak fel engem itt.

Tudtam amúgy, hogy a 2 órai indulásból semmi nem lesz. Erika csak ugráltat másokat, de ő maga késik… ismerem a fajtáját. Nehogy ő kelljen várjon másra egy pillanatot is, mert az világvége. Mások viszont nyugodtan várhatnak rá, az nem gond. Szóval 4 körül telefonáltak, hogy elindultak, legyek kész. Illetve vegyek valamilyen ajándékot a szállásadó unokatesómnak. Én meg válaszoltam, hogy viszek egy bort, vegyenek ők ajándékot. Erika ugráltat, én meg nem ugrok. Ideértek 5 körül. Bepakoltam a csomagjaimat az autóba, indultunk. Erika affektálva mondta, hogy Úristen, nekem ilyen régi sífelszerelésem van? És ezt a hétvége alatt minden alkalommal megismételte, mikor beraktam illetve kivettem a síléceket a tetőboxból. Kedves, ugye?

9 körül értünk Mariborba. Én úgy gondoltam, hogy a központban leparkolunk, lesz egy kis városnézés, és beülünk valahová vacsorázni. De nem, ez így Erikának és párjának, aki vezetett, túl egyszerű lett volna. Ők nem szeretik követni a GPS utasításait, ezért kóvályogtunk a külvárosban egy darabig. Őket ne irányítsa senki, még a GPS sem. Nagy nehezen bekeveredtünk a belvárosba. Sétáltunk egy kicsit, de Erika drágám rohant előre, városnézésről szó sem lehetett. Pedig én ismerem a várost, szívesen megmutattam volna a látnivalókat. Nem, az kizárt, hogy Erika valakit kövessen. Ő vezet. Mindig és mindenhol. Vendéglőbe meg nem akartak beülni, mert ők a szálláson akarnak vacsorázni. Hoztak kolbászt. Még egyszer elmondtam, hogy 22:30-ig nem lehet menni a szállásra, mert az unokatesómék dolgoznak addig. Hiába, Erika rohant. Végül nagyjából semmit nem tudtunk megnézni a városból, és nem tudtunk sehová beülni vacsorázni, mert Erikának más tervei voltak. Beültünk az autóba és vártunk. Hallgattuk Erika méltatlankodását, hogy „Hol maradnak már?”.

Végül pontosan 22:30-kor jöttek az unokatesómék és kimentünk a házukba. Nagyon kedvesen fogadtak, mindenünk megvolt, ami kellett. Előkerült a pálinka, és a kolbász, amit Erikáék kínálgattak, pedig elmondtam többször, hogy vegetáriánus a házigazda és családja. Vacsora után jött a következő Erika-téma: mikor keljünk fel? Mert nekik megvan a reggeli ritmusuk, szokásaik, és ők nem tudnak eltérni ettől. Ne keljünk korán… kell egy óra a készülődésre nekik… de a sílift bérletet ki kell használni, ne menjünk későn sem, mert csak 4-ig lehet sízni. Oké, Úrnő, legyen meg a te akaratod. Mi majd mind alkalmazkodunk, a házigazda és családja is majd akkor kel fel, mikor mondod.

Végül másnap 8 helyett 9 körül keltek csak fel, és majdnem 10-kor indultunk, 11-re értünk a sípályára. Megvettem a napijegyet, ami utólag kiderült, hogy hiba volt, mert Erika Úrnővel egyeztetni kellett volna. Van ugyanis 4 órás jegy is, ő azt vette (2 eurót megspórolt), ezért pampogott, hogy ő csak 15:30-ig fog sízni, én meg 4-ig, tehát fél órát várni kell ránk. Mondjuk beülhet addig is egy Hütte-be, ez is a sízéshez tartozik… de az ő idegrendszere nem bírja el, ha valakire várni kell.

A két pár külön sízett, mert Erika párja kezdő volt. Szegényt egész nap oktatta Erika sízésre, igazi PEDAGÓGUSI magatartással. Dirigálta, ugráltatta. Tedd ide - tedd oda. Hozd ide, vidd oda. Sajnáltam szegény pasit. Amúgy elég gyorsan megtanult sízni. Szóval külön síztünk, és külön ültünk be Hütte-be is meginni egy forralt bort. Erika persze a nap végén hajtogatta, hogy az a Hütte sokkal jobb, amit ők találtak, az a világ legjobb Hütteje. A hó kevés volt, a pályák elég pocsékok. Mindegy, kezdőknek jó volt.

Az unokatesómék felajánlották, hogy vacsorával várnak. Én szerettem volna Mariborban beülni vacsorázni, és nem igénybe venni az ők ajánlatát, mert tudom, hogy nemrég építkeztek, és jelenleg szűkösen élnek. Erikát ez persze nem érdekelte, ő nem ül be vendéglőbe, inkább legyen vacsora a szálláson. Az lett. Az ilyen embereknek nulla az empátiája, és nem érzékelik, hogy nem illik mindig mindent elfogadni, amit valaki udvariasságból felajánl. Végül jól sikerült a közös vacsora, jó hangulatban telt az este.

Utána kezdődött elölről a reggeli felkeléssel és indulással kapcsolatos mizéria. Erika nem akar korán kelni, de most előbb akar kiérni a sípályára, nem úgy mint tegnap. Ezért ő nem akar reggel összepakolni, hanem sízés után még jöjjünk vissza a szállásra, mielőtt visszaindulnánk Budapestre. Próbáltam megértetni vele, hogy nem akarom a vendéglátó teljes hétvégéjét igénybe venni, nekik is pihenni kell. Épp elég, hogy két éjszaka ingyen szállást adtak és még vacsorát, reggelit is készítettek nekünk. Tehát reggel pakoljunk be mindent az autóba és sízés után már induljunk haza, ne menjünk még egyszer a szállásra. Erika sehogy nem akarta ezt megérteni. A végén azt kellett mondjam neki, hogy sajnálom, ebben most én döntök, és így lesz. Láttam már, hogy a pofátlansága végtelen, és nem ért a szép szóból. Teljesen elvörösödött erre, ilyent úgy látszik hogy egész életében nem élt még meg. Valaki ellent mert mondani neki!! Majdnem agyvérzést kapott...

Aztán eltelt a második nap is sízéssel. Utána még beültünk abba a Hüttébe, amiról Erika áradozott, ami ugyan semmivel nem volt jobb, de legalább jó sokat kellett oda gyalogolni. A pasiját elküldte, hogy hozza oda az autót. Szegény pasi már ki volt merülve a két nap „síoktatás” miatt, ami nettó fegyencgyarmati bánásmód volt Erika részéről. Alig bírt elmenni az autóért a szerencsétlen.

Szóval ez volt a hévége Erika drágám PEDAGÓGUSI uralma alatt. Hazafelé az autóban mindenkitől bekérette a fotókat és videókat, és órákig csodálta magát azokon. Egó, egó, egó. Én vagyok a világ közepe, akit mindenkinek csodálni kell. Minden körülöttem forog, mindenki körülöttem kell tipegjen és kiszolgáljon. Hálát adok Istennek, hogy kibírtam vele a hétvégét, és soha többé nem kell találkozzam vele.

Amúgy meg kialakult egy rutinom az ilyen hülyékkel szemben, mert mindazok ellenére, amiket leírtam, mégis jól éreztem magam. Jót mulattam az unokatesómmal, ez volt a lényeg. Erika meg kínlódjon élete végéig, szerencsére nekem semmi közöm hozzá. Ja, és még azt is büszkén mesélte, hogy miatta összeveszett két férfi egy tánccsoportban, és az egyik ezért távozott is a közösségből, pedig ő volt a közösség vezetője. Sikerült ott is békétlenséget és vitát gerjeszteni, tönkretenni másokat.

Erika Drága, menj a pitába! Keress magadnak egy világot, amit arra teremtettek, hogy az ilyen proli-paraszt pofátlan hülyepicsák ugráltassák a körülöttük élő szerencsétleneket. Az én világom nem a te világod, más bolygón élünk.