Előző bejegyzésemben írtam a bábeli káoszról, ami a világban eluralkodott. De nincs ez másképpen a saját kis világunkban sem. Elképesztő irracionalitás és őrület jellemző a magánéleti történésekre is, hihetetlen dolgokra képesek az emberek. Például képesek olyan döntéseket hozni, amivel saját és társaik életét tönkreteszik, teljesen indokolatlanul és feleslegesen. Átéltem én ezt már egyszer pár éve, most szóról szóra ismétlődik a történet. Egy nő, aki mindenért engem hibáztatott, "segítőkész" rokonok, akik mindenben őt támogatják, megcsonkított család és apátlanított gyerekek. Szomorú történet.

Barbara: - Vitatkoztál velem egy évben egyszer, és indulatos voltál. Elegem van. Elhagylak.

Én: -  Igen, az emberek néha indulatosak, vitáznak, ez előfordul. Nem indok arra, hogy felszámold a családot.

Barbara: - Én ezt nem tűröm el tovább. Elválunk.

Én: - Jól gondold meg, mert végleges döntés, nem lehet visszacsinálni. Szeretlek, ne hagyj el.

Barbara: - Semmi nem végleges, majd a válás után lehet akármi közöttünk.

Én: - Jó, csak én nem tudok egyedül élni, addigra lesz már új társam.

Barbara: - Keress nyugodtan valakit magadnak, engem nem érdekel.

Szóval, valójában annyi a gond, hogy nem tudott uralkodni rajtam, nem tudott papucsférjet csinálni belőlem. Néha beszálltam a vitákba és nem engedtem. Az, hogy ezekért a vitákért csak én lennék a hibás, persze nem igaz. Nem is ez a valódi indok, csak erre fogja rá, mert akkor rám lehet kenni a felelősséget, engem lehet hibáztatni, rám lehet mutogatni. Emberek, látott már valaki olyan párkapcsolatot, amiben nincsenek viták és konfliktusok? Én nem láttam. Értem én, hogy vannak olyan nők, akik nem tudnak konfliktusokat helyén kezelni, mondjuk önértékelési problémák miatt, vagy mert mindent magukra vesznek, vagy mert irreális elvárásaik és elképzeléseik vannak az együttélésről. Értem én azt is, hogy vannak nők, akik jobban érzik magukat egyedül, ha nem kell senkivel együtt élni, ha nem kell senkihez alkalmazkodni. De könyörgöm: miért én kell mindig kifogjak ilyen nőket? Lehet persze engem is mindenért hibáztatni, de én csak olyan vagyok, mint a férfiak 99%-a: ha vita van, akkor kis idő után lenyugszik, átöleli kedvesét és kibékül, Elfelejti az ilyen eseményeket, nem gyűjtöget sérelmeket.  

Visszatérve Barbarához: mikor azt mondja, hogy "nyugodtan keress magadnak valakit" akkor pont az ellenkezőjét kellene érteni alatta: könyörögjél csak, most élvezem, hogy felülkerekedtem rajtad.

Három hónappal később volt új társam, Barbara persze azonnal megtudta.

Barbara: - Látod, nem is szerettél, ha ilyen gyorsan kerestél magadnak valakit.

Én: - De szerettelek. Hiszen te mondtad, hogy ezt tegyem!

Barbara: - Nem úgy gondoltam... most már ezt is meg kellene bocsássam neked..

Amúgy semmit nem kellene megbocsásson nekem. Nem követtem el semmilyen bűnt. Ő viszont valós ok nélkül felszámolt egy családot, ő kell elszámoljon a lelkiismeretével, és elmagyarázza majd a gyerekeknek, hogy mit követett el ellenük. Az, hogy egy évben egyszer volt egy vita, még nem indok válásra. A saját egója és uralkodási vágya az, ami a valós válóok. Nem tudott leigázni, ezért büntet. Közben meg a gyerekeket is bünteti és saját magát is, de ez nem számít.

Barbara: - Te vagy a hibás mindenért, megcsaltál, most már nem jövök vissza.

Természetesen soha nem csaltam meg, csak miután elhagyott. Keserű szájízzel elkezdi a hatósági háborút és a teljes anyagi kifosztásomat. Minden kanálért harcol, hirtelen minden közös tulajdonunk az "övé" lesz. Most már látja, hogy új társam van, nincs visszaút, tehát duplán kell bosszút állni rajtam: Nem tudott leigázni, találtam új társat és boldogan élek vele. Én jártam volna jobban?? Ez hogy lehet? De hát ezt ő nem így tervezte!! Büntetni kell engem, gyűlölni kell!!! Kezdődhet a háború!

Nos, itt tartunk most újra, pontosan 6 évvel később. Egy horrorisztikus deja vu. A "Barbara" nevet be lehet helyettesíteni "Zso"-val. Azt hittem, hogy nem lehet ugyanabba a pocsolyába belelépni kétszer. De lehet. És tényleg minden ugyanúgy történik, mintha egy forgatókönyv lenne megírva. Vajon hányszor kellene még felépítsem Déva várát, miután olyanvalaki lerombolta, aki nem tud megbocsájtani, aki tettekkel büntet szavakért? Vajon hányszor kell még újrakezdjem az életet, mert a társam hidegvérrel eldobja a gyerekei apját, miután az megtette a kötelességét? Vajon milyen megpróbáltatások várnak még rám? Hihetetlen... Őrült világ. Hollóidő, ahogyan Szilágyi István írja: "Uram, milyen az, amikor ránk szakad a baj? Amikor fenevadakkal egy ketrecbe záratunk? Amikor az örvény elér, forgatni kezd, majd rángat a mélység felé? Amikor pusztítani jőnek ránk hadak: karddal hasítnak, tűzokádó fekete fegyverek füstjében fuldoklunk? Milyen az, amikor a gonosz kézhez veszi lelkeink? "

Ez a mostani hollóidő ezerszer rosszabb, mint a török rémuralom alatti, amiről Szilágyi ír. Most egy Soros György nevű elmebeteg vénember uralja a világot, aki mások kifosztásából gazdagodott meg. A szenny, amit a világra borít, befolyik minden közösségbe, minden családba. Nem véletlen, hogy a "jószándékú" rokon, aki segített Zsó-nak meghozni a családfelszámolási döntést, egy balliberális feminista, és a férje egy anarchista kommunista. Ezek az emberek vitték el a gyerekeimet. Lelkes képviselői az új világrendnek. Forradalmárok. Isten helyett Filantróp Gyuri bácsit követik, az ő lelkes katonái. A női ego-t emelik piedesztálra, ami aztán mindennél fontosabb lett számukra. Ha egy nő megsértődik, akkor nyugodt lélekkel felszámolnak egy családot. Nem azt javasolják, hogy beszéljétek meg a problémáitokat, béküljetek ki. Nem, inkább rábeszélik a válásra, sőt azonnal összepakolnak és költöztetik a "szegény áldozatot", aki megsértődött. Hogy mi lesz a gyerekekkel, mi lesz az apával? Kit érdekel? A női ego mindenek fölött áll. Ha valaki megsértett egy nőt, akkor azt büntetni kell. Fel kell számolni a családját, tönkre kell tenni. Közben meg a saját nővérének az életét is tönkreteszi, de akkor is az a lényeg, hogy én ne tudjak büntetlenül megsérteni egy nőt. Az nem számít, hogy 5 évig mindennap mosogattam, bevásároltam, takarítottam, elvittem a gyerekeket játszótérre, altattam őket babakocsiban, játszottam velük, önfeláldozó apa voltam. Ez mind nem számít, mert a lényeg az, hogy néha volt egy vitánk, és megsértődött a társam. Felejteni nem tud, megbocsájtani nem tud, mérlegelni nem tud: az ő sérelme mindennél fontosabb, az mindent felülír. Az a világon a legfontosabb. Alkalmas az ilyen ember az együttélésre? Prózai kérdés. Nem is élt együtt soha senki mással egyik említett hölgyemény sem.  Véletlen? Aligha.

Döbbenetes az egybeesés minden értelemben a két exem között. Mindketten úgy képzelték el az együttélést, hogy akkor van harmónia, ha a férj semmibe nem szól bele. Ha bármibe beleszólt, akkor az sértés, sérelem, elviselhetetlen kritika részükre. Bármilyen lényegtelen hétköznapi dologról is lenne szó, minden úgy kell történjen, ahogyan ők elképzelték és eltervezték. Ha a férj beleszól és valamit másképpen akar, akkor vége a világnak. Az ilyen eseteket sérelemként élték meg, és évekre visszamenőleg megjegyezték. A szakítás után csak ezeket sorolgatták, ezeket hajtogatták, iszonyatos negativitást öntve magukból, mint a keserű epét. Hirtelen minden szép emlék elfelejtődött, és a gyűjtögetett sérelmek mindent felülírtak. Valami eszméletlen paranoid személyiségváltozás tört rájuk 40 éves korukban (ez sem lehet véletlen), és bemagyarázták maguknak, hogy én tulajdonképpen mindig csak rosszat akartam nekik, soha nem szerettem őket, mert nem értettem mindennel egyet és néha vitázni mertem velük. 

Hiába voltam önfeláldozó apa, szerető társ, hiába próbáltam minden jót megadni a társamnak és családomnak (mindkét exem 2 ingatlant vett abból a pénzből, amit nekem köszönhetnek), mégis úgy eldobtak engem, mint egy használt papír zsebkendőt. Kegyetlenül, könyörtelenül, együttérzés nélkül. Áldozatszerepbe bújva, csak magukat sajnálva, nem törődve azzal, hogy mi lesz velem vagy a gyerekekkel. A saját EGOjuk, az minden, ami számít az életben. 

Hol vannak még olyan nők, akiknek nem teljesen irreális elképzeléseik vannak az együttélésről?

Hol vannak még olyan nők, akik nem gyűjtögetnek sérelmeket, nem bújnak áldozatszerepbe?

Hol vannak még olyan nők, akik hálásak egy önfeláldozó társért, és nem eldobják azt, miután kihasználták?

Hol vannak még olyan nők,akik képesek áldozatokat hozni a családért, a gyerekekért, és nem a saját egojuk a legfontosabb a világon?

Hol vannak még olyan nők, akik érett, felnőtt emberként tudnak viselkedni, és nem azt hajtogatják paranoid módon, hogy "te nem szeretsz, te bántani akarsz, te rosszat akarsz nekem", miközben pont az ellenkezője igaz?

Hol vannak még olyan nők, akik képesek elszakadni domináns anyjuktól, és nem vele akarják felnevelni a gyerekeiket, hanem a gyerekek apjával?

Kétségbeejtő a helyzetem. 99%-os eséllyel ugyanilyen nőt fogok találni, ha nem akarok egyedül élni.