Mostanában sokat járok kulturális rendezvényekre. Kiállításmegnyitók, irodalmi estek, könyvbemutatók, koncertek, előadások, stb. Létrehoztam egy Facebook csoportot is, ahol minden napra megosztok egy listát, hogy hová érdemes elmenni aznap este. Több százan csatlakoztak már a csoporthoz, van igény erre. Én ugye rá is érek, mert olyan életet élek, mint egyetemista koromban. Köszönhetően annak a két exemnek, aki inkább egyedül neveli gyerekeinket. És köszönhetően annak az öt „barátnőmnek”, akik nagyon elfoglaltak, egy héten egyszer érnek rá. Minden más fontosabb nekik, mint egy párkapcsolat. Részletesebben is írok majd erről.
De visszatérve a rendezvényekre: egy kiállítás megnyitón voltam ma, és a csatolt képen elgondolkodtam. Az a címe, hogy „Mivé lettünk?” Egy absztrakt figura, amit sokféleképpen lehet értelmezni. Én most azt láttam meg benne, hogy mennyire eltorzultak az emberek. Jó, mondjuk az egész posztmodern művészet erről szól, de itt még egy dolog feltűnt, amit belemagyaráztam: üres a figura alsó része. És mivel mostanában csak aszexuális nőkkel találkoztam, ezért ennek a jelképét látom benne. Nem értem, mi történt a nőkkel. Képesek évekig otthon ülni egyedül, társ nélkül, és bemagyarázzák maguknak, hogy milyen jól vannak. Nektek nincs szükségetek simogatásra, ölelésre, érintésre, intimitásra? Mi a fene történt itt az utóbbi pár évtizedben? Ha megnézem az 1960-as, 70-es éveket, akkor még működött a férfi-női vonzalom. Lehet, hogy a férfiak is impotensek lettek időközben, nem tudom, de hogy a nők többsége aszexuális lett, az biztos.
Közben meg nem lehet felülírni a biológiát, az emberi szükségleteket. Szóval kellene mindenkinek a testi kapcsolat, szüksége lenne mindenkinek társra, csak hát annyira belenevelték mindenkibe, hogy „légy független, önálló” és annyira elterjedtek a lelkibetegségek amelyek miatt kapcsolatképtelen a többség, hogy semmi nem működik már a férfiak és nők között. Nem csoda, hogy évtizedek óta csökken Európa lakossága, 1.5 alatti a reprodukciós ráta. Simán kihalnánk, ha nem ömlesztenék ránk a migránsokat. Az "elmagányosodott ember" gyakori téma a művészetben is, és vannak kísérletek, hogy visszafordítsuk ezeket a folyamatokat, pl. a Három Királyfi, három Királylány mozgalom, de ezeknek semmi hatása nem látszik sehol. A nők egyedül élnek, lefoglalják magukat munkával, jógával, bachatával, és ki tudja még mivel, de az biztos, hogy nem akarnak együtt élni férfiakkal. Pótolják a társat mindennel, kutyával, macskával és barátnővel, csak férfi nem kell.
Vannak már cégek, akik jó üzletet látnak a férj-kölcsönzésben. A szingli nők tömege néha kibérel egy férjet, ha arrébb kell tolni a szekrényt a lakásban, vagy csepeg a csap, vagy fel kell rakni egy polcot és függönyt. Keress rá, hogy férjkölcsönzés / férjbérlés, és meg fogsz lepődni. Ez a jelenség a teljesen szétesett társadalom, az emberi kapcsolatok végső kudarcának szimbóluma. Nem túlzok, én magam is átélem nap-mint nap. Pár hete költöztettem egy ismerősömet. Egyedülálló nő, soha nem volt kapcsolata. Most lombik-gyereket vár, apa nincs. Néha elhívott magához, hogy segítsek valamit a lakásban, de mindig az az érzésem volt nála, hogy betolakodónak tekint mindenkit, aki belép oda. Diszkomfortérzete van, ha kettesben van bárkivel egy lakásban. Kapcsolatképtelen. Összeraktam neki egy gardrób-szekrényt, bekötöttem a mosógépet, ilyesmi. Kedves, normális nőnek tűnik amúgy, de a viselkedése olyan mint egy autistáé. Fél az érzelmektől, fél az emberi közelségtől, az intimitástól. Ez csak egy példa, sorolhatom tovább.
Másik „barátnő”: több, mint egy éve vesztegeti az időmet. Fél évig együtt voltunk, aztán úgy tűnt, hogy nem működik a kapcsolat, aztán barátságot akart, de azt én nem akartam. Soha életében nem volt olyan jó pasija, mint én, és nem is lesz. De mégis keresgél, jár rapid randikra. Miközben tudom, hogy borzalmas a választék a társkereső piacon, és nem fog jobbat találni. De velem nem volt megelégedve, mert nem voltam elég alázatos, nem voltam elég papucs, nem voltam elég …. Mit tudom én mi. Mindig lehet találni valami indokot, hogy valaki miért nem elég jó. Nők milliói inkább keresgélnek és közben megöregednek, ahelyett, hogy legkésőbb 40 évesen megfognák egy férfi kezét és mindent megtennének, hogy többé ne engedjék el. Kering a neten egy történet erről, nagyon jól leírja ezt a viselkedést:
Megnyílik egy új üzlet, ahol a nők férjet vásárolhatnak maguknak.
A bejáratnál az alábbi utasítás olvasható:
– Az üzletet csak EGYSZER látogathatják meg.
– 6 emelet van, a férfiak tulajdonságai emeletről emeletre javulnak.
– Bármelyik férfit kiválaszthatják az adott emeleten, vagy dönthetnek úgy, hogy felmennek a következő szintre.
– Előző emeletre visszamenni nem lehet.
Egy hölgy úgy dönt, kipróbálja az üzletet, és partnert keres magának.
Az első emelet ajtaján a következő felirat várja: „Ezeknek a férfiaknak van munkájuk.” A nő úgy gondolja, ez azért kevés, inkább megnézi a következő emeletet.
A második emelet ajtaján ez áll: „Ezeknek a férfiaknak van munkájuk, és szeretik a gyerekeket.” Hm, mondja a nő, és továbbmegy.
Harmadik emelet: „Ezeknek a férfiaknak van munkájuk, szeretik a gyerekeket, és félelmetesen jóképűek.” Wow! – gondolja a nő. – Ez már valami! – Mégis továbbmegy.
A negyedik emeleten ezt látja: „Ezeknek a férfiaknak van munkájuk, szeretik a gyerekeket, félelmetesen jóképűek és segítenek Önnek a házimunkában.”
Hihetetlen! – gondolja a nő, és nagyon nehezen áll ellen a kísértésnek, de valami mégis arra készteti, hogy inkább továbbmenjen.
Az ötödik emeleten ez várja: „Ezeknek a férfiaknak van munkájuk, szeretik a gyerekeket, félelmetesen jóképűek, segítenek Önnek a házimunkában és nagyon romantikusak.”
Úgy dönt, benyit, ám az utolsó pillanatban megtorpan és mégis inkább felmegy a hatodikra.
Az ajtón ezt találja: „Ön a 31.456.012-es számú látogató. Sajnáljuk, de ezen a szinten egyáltalán nincsenek férfiak, ez csak azért van, hogy bebizonyítsuk: a nők sosem elégedettek. Köszönjük a látogatást!
Az utca szemközti oldalán egy hasonló üzlet nyílik, ahol a férfiak kereshetnek maguknak asszonyt.
– Az első emeleten vannak a nők akik szeretik a szexet.
– A másodikon a nők akik szeretik a szexet, és nem bánják ha a férjük időnként elmegy sörözni a cimbikkel.
– A harmadik, negyedig, ötödik, hatodik emeleten még SENKI sem járt…
Szóval erről ennyit… és pont ez a nő magyarázta nekem, hogy mi az a „Fear of missing out”. Te jó ég! Pont az, aki attól fél, hogy lemarad az ideális férfiról, ezért most is tovább keresgél, ahelyett, hogy megfogná a kezem és örökre boldogok lennénk. Teljesen abszurd világban élünk, az embereknek elment a józan esze.
Kiről meséljek még…? Van egy tanárnő „barátnőm”, aki neurotikus, állandóan ideges és feszült, xanax-függő. Mindennel és mindenkivel kínlódik az életben. Próbálkoztam vele egy ideig, mert csinos. Időnként jelentkezik nálam, és néha összefutunk… teljesen értelmetlen. Azt mondja, hogy tőle minden férfi csak szexet akar, és ő olyant keres, aki sokáig udvarol neki… csak hát lelkibeteg. Pont a napokban beszéltem vele erről:
Ő: Idő kell ahhoz, hogy megismerj vkit s rajöjj hogy lelkileg egyaltalan összeilletek-e. Nekem se jon ossze konnyen mert nincs turelmuk a ferfiaknak megismerni.
Én: Tudom, idő kell, csak ha már a 8-dik nőnél próbálkozol és mindegyiknek adtál 2-3 hónap időt, akkor azt jelenti, hogy 2 éve vársz... és azt már nem bírod ki férfiként
Erről is ennyit.
Ki van még? Egy újságírónő. Évek óta folyik a válása, még mindig harcol a volt férjével. Nemrég megkérdezte tőlem, mikor erről beszéltünk: ugye milyen furcsa, hogy egy válás után új életet kell kezdeni? Én meg azt gondoltam: Te jó ég, ő még csak itt tart, ennyi év után? Hát persze hogy új életet kell kezdeni! Mire vársz, ötvenhez közeledsz és nem leszel fiatalabb! Na de ő inkább eltemeti magát munkában. És mire kirepültek a gyerekei, addigra pont lerobbant az édesanyja, akit ápolnia kell. Szuper időzítés! Egy héten egyszer hajlandó volt találkozni velem… húztuk egy ideig, aztán rájöttünk, hogy semmi értelme.
Másik „barátnő”: orvosnő, ugyancsak eltemeti magát munkában, és van még két gyereke is, akikkel kínlódik. Meg egy zenész pasija, akivel évek óta kavar, de minden héten szakítanak, és aztán újrakezdik. Nekem mindig elmondja, hogy nárcisztikus a pasi, és amúgy is egy „dagadt cigány”, de azért mindig visszamegy hozzá. Amúgy a teljes élete káosz, kb. pár havonta új helyen dolgozik, új iskolát keres a gyerekeinek, és háborúzik a volt férjével és annak új nőjével. Mindenkit szid, az egész világ hibás mindenért, csak ő nem. Próbáltam valahogy ebben a káoszban részt venni, ami az ő élete… inkább nem részletezem tovább.
Kik vannak még? Van még egy „barátnőm”, aki nem társat keres, hanem egy bábot. Egy férfit, akit néha elővesz, ha szüksége van rá, de máskor ne legyen ott, mert zavar. Engem is néha „házhoz rendelt”… Egy szép nő, és ő legalább nem aszexuális. De mindenféle játszmákkal megpróbálja a férfit olyan apróra összegyűrni, hogy zsebre tudja tenni. Mikor depressziós, akkor megpróbál bántani, ettől érzi jobban magát. Egy kicsit elmebeteg. Betegesen féltékeny. Ő azt csinál, amit akar, de abszolút hűséget követel meg másoktól. Lojalitásnak nevezi, egyértelműen alárendelt szerepben akarja látni a férfit. A szülei bántották, kegyetlenek voltak vele, ezért ő is bántja a társát, így kompenzál. Még soha senkire nem mondtam, hogy "mérgező", de ő az. Normális párkapcsolat? Szóba sem jöhet.
Hát, ilyen nők vannak körülöttem. Egy horrorkabinett. De nehogy azt hidd, hogy csak én vagyok ilyen peches! Járok sokat társaságba, hallok olyan sztorikat, hogy égnek áll a hajam… A közösségi média is jó forrás arra, hogy elborzadj: kik élnek és hogyan a mai társadalomban? Milyenek az embertársaid? Borzalom. Idézek egy olyan nőt, aki elvált, saját bevallása szerint azért, mert kicsinálta a férjét. Lealázta, papuccsá tette. A férfi tovább állt, keresett magának egy nőt, aki nem egy agresszív feminista, nem egy női testbe bujtatott férfi… Nincs már sok ilyen! Szóval elég őszintén beszélt ez a nő a tönkrement házasságáról és az azt követő kapcsolatairól is. Ő mesélte, hogy pár hónapja összeköltözött valakivel. A férfi költözött hozzá. És ez a „párkapcsolat” úgy néz ki, hogy a férfi kellett fizessen neki havonta 140 ezer bérleti díjat! Aztán pár hónap után kirakta a pasit, mert túl sok baj volt vele… és azt írta szó szerint, hogy „egy barátnőm alapelve, hogy ingyen nincs pina (bocs). Olyan meg, hogy a nő fizessen rá pláne nem létezik.”
Uram Istenem, mi történt a nőkkel? Lelkibeteg roncsok, vagy őrült feministák, vagy kapcsolatképtelen félautisták, vagy aszexuális örökké keresgélő soha nem elégedett vénlány-jelöltek… Mi lesz velünk férfiakkal így? Kurvákhoz fogunk járni? Vagy elkezdjük utálni őket, ahogyan ők is megvetik és utálják a férfiakat? Nekem ez nem megoldás, mert én nem tudok nő nélkül élni. Az ilyen emberekre mint én, általában ráfogják, hogy társfüggő. Az ami természetes ösztön és emberi alaptulajdonság, az negatív jelentést kapott a modern világban! Feje tetejére állt ez az abszurd világ, amiben élünk.
Én amúgy nőfüggő vagyok, és nem ilyen negatív értelemben "társfüggő", mert engem nem kell senki pátyolgasson. Mindent meg tudok oldani egyedül. De szükségem van a női közelségre, hangra, illatra, érintésre, mosolyra, csókra, ölelésre, pillantásra. És ez a normális, bárki bármit mond.
Ma is volt egy jó hosszú randi-beszélgetésem. Egész jól indult, egy szép, kedves, értelmes nővel egy kávézóban. Mindaddig, amig a szokásos témák mellett arra is szó került, hogy: váltott elhelyezés, illetve elvált nők egyedülállóként nevelik a gyerekeket. A csonka család, mai libsi nevén: egyszülős család. Na, onnantól kezdve feltettem neki is azt a kérdést, hogy: miért van szükséged férfira? Ugyanis erre a kérdésre nem tudnak válaszolni az ilyen nők. Akik ugye azért jönnek el randira, mert elvileg társat keresnek. De hogy miért van szükségük férfira, azt nem tudják. Ezen egész életükben egy másodpercig sem gondolkodnak el. Hiszen az utóbbi 50 évben arra nevelik a nőket, hogy légy független, önálló, egyedül is meg tudsz oldani mindent. Valósítsd meg önmagad! Semmi más ne érdekeljen. Állj saját lábadon!
