A hősanyákról

superwoman.pngFacebookon gyakran feltűnik, hogy "anya-gyerekkel" fotókat lát az ember, és apa sehol. Ennek persze egyik oka az is lehet, hogy a 67%-os válási arány miatt rengeteg csonka család van. De még olyan családoknál is látni ezeket az anya-gyerek fotókat, ahol van apa. Csak nem számít. A szerepe a pénzszerzésre van korlátozva. A gyerekeket a hősanya neveli. Aki folyamatosan nyavalyog, hogy milyen stresszes a gyereknevelés, de azért egy fikarcnyit nem engedne át ebből apának. Apa ugye nem ért hozzá, és biztos nem is akarná csinálni. Maradjon inkább minden a hősanyánál. Legyen ő az, aki reggel iskolába viszi a gyerekeket. Minden nap látok ilyen hősanyákat, mert olyan utcában lakom, ahol általános iskola van tőlünk pár száz méterre. Reggel fél nyolckor a hősanyák a 30-as zónában 60-al száguldozva viszik a gyerekeiket iskolába. Nem kímélve az autót, ami a fekvőrendőrön majd szétszakad, nem kímélve a járókelőket, akik életüket mentve kell félreugorjanak a száguldó hősanyák elől. A hősanyáknak minden alá kell legyen rendelve, semmi más nem számít! Az apák nem rúghatnak labdába, és ha mégis megpróbálnak a gyerekek nevelésébe beleszólni, vagy ne adj Isten egy részét átvenni, akkor gyorsan megfosztják őket a gyerekektől egy jó kis válóperben.

Karácsony Benő "A megnyugvás ösvényein" című könyvét olvasgatva az alábbi idevágó részlet jutott eszembe, ahol az anyai ösztönről ír:
"Volt egy rozsdaveres macskánk, az mindegyre csak a szájába kapta a kölykeit, s futott fel velük a létrán a padlásra, mert a fejébe vette, hogy a kis bitangokat veszély fenyegeti. Hogy aztán le is potyogott közülük egyik-másik, az nem izgatta különösebben. Mit számított egy kevés nyaktörés, amikor kedvére kiélhette anyai ösztöneit. Ami persze nem annyit jelent, hogy az anyja Kiskázmért is lepotyogtatta féltésében a létráról. Nem állítom. De hogy az anyáknak abból a válfajából való, akik gondolatban minduntalan a létrán szaladgálnak a porontyaikkal, azt volt alkalmam tapasztalni. Annál is inkább, mert én voltam az a feltételezett veszedelem, aki elől a padlásra akarta a gyereket menekíteni."


Hát, így jártak az én gyerekeim is. Néha eszembe jutnak a játékok, amiket együtt kitaláltunk és gyakran játszottunk. Például, mikor reggel óvodába vittem őket, egy kertvárosi utcán sétálva számoltuk, hogy az óvodáig hány állatot láttunk: kutya, macska, galamb, gyík, csiga, stb. Vagy mikor a játszótéren játékból ők voltak a kismalacok, és én a farkas. A csúzdavárból néha lemerészkedtek, és a farkas el kellett kapja őket. Vagy mikor a hintán ülve próbáltak elkapni a kezemből egy faágat és hangosan hahótáztak, mikor letépték a faleveleket, és csak az ág maradt a kezemben. Vagy mikor otthon a nappaliban párnacsatáztunk, vagy krokodilost játszottunk: a párnák a földön voltak a szigetek, amire lépni lehetett és a kanapén keresztül körbe-körbe szaladtunk. Ha valaki mellé lépett, azt megették a krokodilok. Vagy mikor bunkert építettünk párnákból és pokrócokból... Vittem őket kirándulni, megtanítottam őket úszni, biciklizni, fára mászni, sárkányt repíteni. Etettem, altattam őket, meséltem nekik és tanítottam őket. A Balatonon a nyaralónkban a gyerekülésből hintát építettem, amiben el is altattam őket. Egy gumicsónakból vízzel megtöltve pancsolót csináltam nekik, és sorolhatnám. Gyümölcsöt szedtünk, gombásztunk, íjaztunk, horgásztunk.

Azért írtam le ilyen részletesen a gyerekeimmel való játékokat és foglalkozásokat, mert az én gyerekeim hősanyja is megfosztotta őket az apjuktól, és a valóper során szó szerint azt hazudta a bíróságnak, hogy "Az apa soha nem foglalkozott a gyerekekkel". Remélem, a gyerekeim emlékeznek majd arra az időre, amit együtt töltöttünk, mielőtt még a hősanya elvette volna az apjukat. Remélem emlékezni fognak, és nem hiszik el a hősanya hazugságait. Szegények most fele annyi odafigyelést, gondoskodást, törődést kapnak, mint amikor két szülő nevelte őket. De a hősanyák túlpörgött, beteges anyai ösztöneire nincs ellenszer. Egy hősanya csak spermadonornak tekinti a gyerekei apját és bankjegykiadó automatának. Az én gyerekeim hősanyja még csak észre sem vette, hogy mennyi mindenben segítettem, és mennyi mindent megtettem a gyerekeimért. Mennyi élménytől megfosztotta őket azzal, hogy elvette apjukat. 

Maradtak fotók és emlékek. Amelyek egyértelműen cáfolják a hősanya hazugságait. Remélem, a gyerekeim majd ha nagyobbak lesznek, olvassák ezt az írást, és emlékeznek majd az apjukkal átélt sok közös élményre.